Kavics most már végleg elhatározta, hogy Toldi Miklóshoz fogja elhelyezni a sündisznót. Ott jó dolga lesz biztosan, aki még a farkaskölyköt is így becézgeti…
Kár volt símogatni; csak vesztére tette;
Mert megzörrent a nád hirtelen megette;
Jő az anyafarkas szörnyü ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.
– Ez még semmi! Ez még csak mehetne! – térdelt fel Kavics izgatottan. – Itt folytasd, anyu…
Ez még csak mehetne, de most jő a nagyja:
Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja;
– Mit csinálsz most Miklós? jaj, dehogy birsz vélek!
Ezer lelked volna, mégis megölnének. –
– Hogyisne! Csak nem a Toldi Miklóst! – ugrott fel Kavics, és átvette a szerepet. Varga-kettő abbahagyta az olvasást, nézte a fiát, ahogy hadonászik, ugrál, hajlong. El is játszotta nyomban, amit mondott. – Mert Miklós csak elkapta a nőstény farkast, jól meglóbálta a feje felett, és azzal csapott rá a hím farkasra. Piff-puff, jókorákat! Úgy elpaskolta…
De úgy elpaskolja most a nőstényével,
Hogy világ végéig se támad többé fel.
A két sort újra anyu mondta, és be is csukta a könyvet szépen. Kavics az ablaknak dőlt, szótlanul nézett kifelé. Úgy elfáradt a nagy izgalomban, mintha harcolt volna a farkasokkal.
Varga-kettő csöndben átment a szobájába. Örült, hogy Kavics nem firtatja a kocsimosást. Ő maga egyáltalán nem szerette ezt a munkát, fáradt volt mindig. A fodrászüzletben talpon volt egész nap, és itthon sincs megállás. A gyerek is megkívánja, hogy foglalkozzék vele, mióta nincs itthon az apja, őt hívja játszani, mesélni. És ma délután különösen sok munka lesz az üzletben, hét vége van. Este tízig meg sem állhat, az biztos. Már előre fájt a dereka.
Kavics, mikor anyu nem látta már, betette a sünt az iskolatáskájába. Ha látja, biztosan elájul, pedig hát inért baj az? Jó nagy táska, elfér ott a könyvek mellett bőven. A füzettartóját ki is tette még, hogy kényelmesebb legyen a helye.
– Ne félj, Ignác, nem sokáig maradsz itt – biztatta a tüskecsomót. – Csak délután, amíg iskolában leszünk. Előbb nem mehetünk Toldi Miklóshoz, lásd be. De aztán lesz ám a jó világ! Meglátogatlak mindennap, ne félj!
Az utcán a közelben kukaautó köhögött. Kavics odarohant az ablakhoz, épp a házuk előtt foglalatoskodott a barátja.
– Kukás bácsi! Kukás bácsi! Tessék feljönni egy percre! – kiabált le izgatottan. Úgy örült a megoldásnak, Toldi Miklós és Ignác összeköltöztetésének, hogy legszívesebben vendégül látta volna az egész világot.
Csöngettek is nagy hamar. Anyu ért előbb ki, ő nyitott ajtót.
A lépcsőházban ott állt a kukásember. Csak néztek össze Varga-kettővel értetlenül, és egyszerre kérdezték egymástól:
– Mi tetszik?
Akkor már Kavics is odaért, bebújt kettőjük közé.
– Csókolom, kukás bácsi! Csak azért szóltam le, mert anyukám már régen meg akarta hívni a kukás bácsit egy pohár likőrre.
A nagy ember az ajtóban meghatottan krákogott, anyu a körmét rágta, olyan tanácstalan volt. Aztán később ittak mégis, persze csak ők ketten, de a kukásember azt mondta: a gyerek egészségére. Úgy fogta a poharat, hogy elállt a kisujja a többitől, mint egy kis felkiáltójel. Kavics elhatározta, ha nagy lesz, ő is így tartja majd a poharat.