Kavics villámgyorsan szót fogadott. Rohant a jégszekrényhez kivenni a tejesüveget. A jégszekrény legfelső rekeszében vastagon állt a jég. Kavics tudta, hogy ez nem szabályos, de a jégszekrény apu dolga, ő szokta leolvasztani, rendbe rakni. Most, hogy nincs itthon, csak hízik a jég a mélyhűtőben napról napra. Anyu meg mérgelődik, azt mondja, minden munka rászakad, de aztán nem olvasztja le mégse. Kavics nem bánja, gyönyörű a jég, meg is nyalta hamar. Mindig megnyalja, ha anyuék nem veszik észre. Kis tányérba öntötte a tejet.
– Tányérból szereti Ignác a tejet? – kérdezte anyu szórakozottan, mert főleg csak a tánczenére figyelt.
– Másképp nem is tudja inni.
– Ilyen nagy fiú! Ugyan már!
Kavics megállt a tálalásban. Most már mindegy! Meg kell mondani az igazat, úgyis kiderül.
– Ignác nem nagyfiú – jelentette ki, és ünnepélyesen nézett anyura.
– Te mondtad az előbb!
– Tulajdonképpen a nagyfiút hívják Ignácnak az udvarban. Csakhogy ő nem játszik énvelem.
– Miért nem?
– Csak. Azért is hoztam haza a sünt, hogy legyen, aki játszik énvelem.
– Sünt hoztál be a lakásba? – Anyu nagyot sikított, elnyomta a rádió hangját is, pedig ott éppen egy beatzenekar játszott.
– Nem bánt. Ne félj, anyu!
– Hol van?
– A szobámban. Azt mondtátok, úgy rendezzem be, ahogy akarom.
– Úgy ám! Csak nem sündisznóval! – Varga-kettő berohant a szobába, Kavics óvatosan ment a nyomába, egyensúlyozta a tányérban a tejet.
– Hol van? – kérdezte anyu szigorúan.
– Itt – mutatta Kavics készségesen a mozdulatlan állatot.
– Jé? Ilyen kicsi?
– Ugye, milyen kicsi? Nem gondoltad, ugye? Igazán elfér ebben a nagy szobában, ugye, anyu…
– Nem. Nem lakhat itt. Büdös.
– Az én szobámban nem baj az! Azt mondtátok…
– Nem való állat a lakásba. Egészségtelen.
– Ignác egészséges kis sündisznó.
– Ez is Ignác?
– Igen. Én neveztem el Ignácnak. Majd játszunk együtt, és én hívogatom, hogy gyere, Ignác, fogjál meg, Ignác, meg minden… Nem is bánom, hogy a rendes Ignác nem játszik énvelem.
Anyu a földet nézte, nem szólt. Pedig észrevette Kavics cipőfűzőjét, és mégse. Csak leguggolt a gyerek mellé, és átfűzte a cipőt rendesen.
– Itasd meg a sünnel a tejet – mondta csöndben, és kiment. Kicsit szomorú volt; érdekes, pedig nem is az ő sünjét dobják ki, és mégis.
A sün jóízűen lefetyelte a tejet, néha halk röfögő hangot hallatott. Megelégedett volt határozottan. A tüskéi most szelíden egymásra simultak, Kavics úgy találta, hogy ez a barátság jele. És most kell elválniuk! Hová vigye egyáltalán Ignácot, ahol jól bánnak vele, és ahol ő is meglátogathatja? A legjobb lenne persze Toldi Miklós, ő biztosan szereti az állatokat, már az ilyen apró, ártatlant. De nem a farkasokat, de nem ám!
– Anyu, meséld el a Toldi Miklóst – kérte hirtelen. Varga-kettő közben visszajött a szobába, ő is nézte a sünt. Azt hinné az ember, hogy megsajnálta, de nem, mert a kezében ott a szemeteslapát, azzal akarja felvenni. Mert megfogni persze nem meri! Szegény Ignác!
– Mesélj, anyu! Megér neked egy sün egy mesét, nem?
– Szemtelen vagy. Ha apád ezt hallaná!