3. Miért hívják Ignácnak a sündisznót?

Varga-kettő szerencsére nem vette észre a sündisznót, amikor bejött Kavics szobájába felkelteni a gyereket. Minden reggel így ébreszti, addig puszilgatja, amíg felébred. Apu, ha itthon van, bokszolni kezd vele rögtön, az még jobb, attól elrepül az álmosság.
Anyu szélesre tárta az ablakot, nagyokat hajlongott előtte. Aztán a karjával kaszált a levegőben, magasra emelte a térdét, úgy szökdelt.
– Gyere már! – biztatta a fiát. Anyu minden reggel torná-szik, Kavics nem mindig, mert álmos még, és különben is, minek itthon a tornaóra?!
– Öltözöm inkább – felelte, mert tudta, hogy Varga-kettő ettől megnyugszik. Az a véleménye tudniillik, hogy Kavics olyan lassan öltözik, mint egy csiga. A csiga ugyan egyáltalán nem öltözik, de anyu mégis ezt mondja. Ezért hát Kavics most gyorsan öltözött, hogy megnyugodjék, és kimenjen a szobájából mielőbb. Nagyon félt, hogy rálép a sündisznóra.

A sündisznó tegnap óta lakik Kavics szobájában. Láthatóan nem szeret itt lakni. Kavics se nagyon.
A hegyen, ahol eddig laktak, jobb volt sokkal. Együtt éltek egy szobában mind a hárman. Itt külön szobája van a gyereknek és a felnőtteknek. Mi ebben a jó? Pedig anyuék ezen örvendeznek folyton, mióta ideköltöztek az új lakótelepre. Igaz, a szobája ajtajára rögtön kiírta a saját nevét Kavics, egy cédulán kiszögezte, de aztán már nem örült neki. Ha apuék itthon vannak, velük szeret lenni inkább, ha meg nincsenek itthon, odaadják őt a Nénikének a szomszédba, megőrzésre. Úgyhogy a saját szobájában nem is Kavics lakik, hanem főleg inkább Lapos, a mackó, mert ő otthon lehet egész nap. Pedig neki mindegy, mert ő játék.
Új bútort is vettek neki, amikor ideköltöztek, egy polcot a játékainak, no meg a heverőt. Kavics jobb szeretett volna emeletes ágyban aludni, mint Hatala, a barátja a hegyen. Hatalának rengeteg testvére van, olyan sok, hogy nincs is talán mindnek ágya, de akinek van, az emeletes. Milyen nagyszerű lehet ott a felső polcon aludni! De Kavicsnak nem vettek emeletes ágyat, hiába könyörgött, csak nevették, hogy egy szem gyereknek minek az?
Több bútort aztán nem is tettek a szobába, hogy legyen helye ugrándozni, játszani. Anyuék szobájában is kevés a bútor, de ott nem a játék végett, hanem mert nem volt pénzük még vásárolni. Egy ideig az ő szobájukban volt a cimbalom, a díszhelyen állt. De aztán mégis áttolták Kavicshoz, mert nagyapának az volt a kívánsága, hogy az a gyereké legyen. Ez a nagyapa Varga-kettő apja volt, azt mesélik, nagyon szépen cimbalmozott, az volt a foglalkozása. Kavics nem nagyon emlékszik már rá, régen meghalt, de a cimbalmától egyre csak idegenkedik. Míg kisebb volt, félt is tőle, azt hajtogatta, vigyék a nagypapához, az az övé. Amikor már megértette, hogy azt nem lehet, akkor se nyúlt a hangszerhez sose. Hallotta, hogy a vendégek meg a rokonok azt beszélik, taníttatni kellene a gyereket, ha már itt van ez a drága hangszer. No hiszen, még csak az hiányozna, különóra délutánonként! Úgyis alig marad idő játékra az iskolától! Még szerencse, hogy apu nem kényszerítette a zenetanulásra, amikor látta, hogy húzódozik tőle. Anyu meg csak nevetett, és azt mondta, Kavicsnak botfüle van. Akkor ő mindjárt ki is ment a fürdőszobába, és megnézte a tükörben a fülét, de az egyáltalán nem volt bot, hanem rendes fül; ez a Varga-kettő néha olyan vicces.
– Felöltöztél már? – kiabált be anyu a fürdőszobából.
– Már a zoknit húzom – nyugtatta meg Kavics; azt is akarta valóban, csakhogy éppen akkor megmozdult a sündisznó.
Már éppen ideje! Kavics hajnal óta figyelte, de alig mozdult valamit. Az éjszaka pedig sokat mászkált, úgy látszik, vadászni akart a sötétben. De ahogy virradt, összegömbölyödött, mint aki megsértődött a világosságtól. Úgy kuksolt ott a cimbalom lábánál, mint egy kis labda, amire ráléptek. Most óvatosan gömbölyödött kifelé, minden tüskéjét egyenként nyújtóztatta.