Végre előbukkant hegyes kis pofája. Fekete gombostű szemével bizalmatlanul nézett körbe, aztán nekiiramodott. Apró lábai furcsán kopogtak a parketten. Csak pár lépést futott, úgy látszik, megijedt saját neszétől, összegömbölyödött újra.
Ez a sün vagy nagyon buta, vagy fél. Ezzel nemigen lehet majd játszani!
Kavics abbahagyta az öltözködést, odaguggolt a sün mellé.
– Ignác – szólongatta gyengéden, mert ezt a nevet adta neki. – Ne félj, Ignác, nem bánt senki – becézgette, simogatta, persze csak szóval, kézzel nem lehetett. A sün barátságtalanul meresztgette a tüskéit.
Kavics arra gondolt, hogy talán nem is érte meg az árát. Tegnap vette a sünt Hatalától, a rézmozsárért. Hatala fenn lakik egészen a hegy tetején, onnan jár le az iskolába. Útközben fogta valahol a sünt, eleinte csak a lányokat ijesztgette vele. A nagyszünetben egy nyolcadikos meg akarta venni tőle, de nem volt pénze, csak takarékbélyeg, az meg Hatalának nem kellett. Kavicsnak adta inkább ingyen, mert hiszen barátok. Később aztán mégis kérte a földgömb-ceruzahegyezőt cserébe a sünért, de azt Kavics nem adhatta. Nem hegyezett ugyan vele sokat, csak hát apu ajándéka mégis. Így jutott eszébe a rézmozsár, azt úgyse használja senki, Hatala még örült is neki. Azt mondta, eladja majd jó pénzért.
A másik szobából felhangzott a zene. Már csak ez hiányzott! Anyu bekapcsolta a rádiót, minden reggel bekapcsolja, és egész nap szól, amíg csak munkába nem indul. Anyu szereti, ha ordít a rádió, azt mondja, őt az megnyugtatja. Apu viszont, azt mondja, megvadul a lármától. Lehet, hogy a sün is megvadul most, nincs szokva szegény az ilyesmihez. Talán reggelit kellene adni neki, az megnyugtatja.
Anyu fésülködött éppen, amikor Kavics átment hozzá. A tükörben látszott mind a két feje. Az igazi fején az igazi haját laposra kefélte, olyan volt, mint egy fiú, mint Kavics. A másik haja nem igazi, azt úgy hívják, hogy paróka. Egy babafejformán tartja anyu, amikor nem viseli. A babafej ott áll mindig a tükörasztalon, nézi magát a tükörben, csakhogy nincsen szeme. Azért az is szép, a műhaj. Kavicsnak tetszik, csupa göndör az egész, mint a sok kis fémforgács Toldi Miklós műhelyében.
Anyu úgy húzta a fejére a parókát egyetlen mozdulattal, mint egy sapkát. Anyu ügyes, meg különben is fodrász. Valami jó szagúval bespriccelte még a haját, a fiára is fújtatott. Kavics hessegette magától az illatfelhőt, mint a legyet; Varga-kettő nevetett. Így szerencsére nem vette észre, hogy még mindig nem tud rendesen cipőt fűzni a fia, minden második lyukba fűz csak; bőven elég az is.
– Gyere, reggelizzünk – mondta anyu, és húzta magával a konyhába a gyereket. Az asztalon már ott volt a vajas kenyér és nagy pohárban a gyümölcslé.
– Tejet kérek – mondta Kavics szelíden.
– Tejet? – Varga-kettő rácsodálkozott a fiára, megállt kezében a kés, különben is lassan mozgott. Anyu is lassú, nemcsak ő, úgyhogy ketten csigák legalább. Csak anyu nem tudja ezt magáról, mert a felnőtteknek nem mondanak ilyent.
– Tejet kérek – ismételte.
– Mi ütött beléd? Te utálod a tejet. Kiskorodban úgy kiköpted, hogy mintás lett tőle a konyhafal. És csalánkiütést is kapsz tőle…
– Nem is nekem kell…
– Hanem?
– Ignácnak.
– Ki az az Ignác?
– Az a nagyfiú itt a házban.
– Nálunk reggelizik?
– Nem… dehogyis… vagyis hogy…
– Én nem bánom. Ha a barátod, vidd neki a tejet!