– Írjuk meg neki. A Nénike azt mondta, egyszer úgyis észreveszi, hogy én vagyok a világ legrosszabb gyereke.
– Ugyan, hogy venné észre! Hisz alig van itthon! Tudja is ő…
– És hogy nem is kellek majd apunak, ezt is mondta.
– No, hagyjuk ezt a butaságot! Van nekem elég bajom enélkül is.
– A Nénike mondta, hogy…
– Jól van, akkor is hagyjuk már abba ezt a buta beszélgetést. Gyere, lemossuk a kocsit, most van idő. Te délutános vagy, én is. Te moshatod az autót a locsológumival.
– Csak előbb meséld el Toldi Miklóst!
– Most mesélem háromszázharmadszor.
– Csak az elejét, a farkasosat!
Amíg anyu előkereste a verseskönyvet, Kavics arra gondolt, sajnálhatja Hatala, hogy nem ismeri Toldi Miklóst. A könyvet már elvitte neki egyszer, de Hatalát nem érdekelte, hacsak teheti, elkerüli az olvasást.
Azt mondta, ő csak azt tanulja meg, amit nagyon muszáj. Toldi Miklósról a felsősök tanulnak, látta valamelyik nagy testvérénél. Úgyhogy igazán ráér elolvasni, minek az a nagy sietség. Hiába magyarázta Kavics, hogy Toldi Miklós nem egyszerűen tananyag, nem hitte el. Azt mondta, ő még életében nem készített külön szorgalomból házi feladatot. így aztán az élő Toldi Miklóst sem mutatta meg Hatalának, az az ő titka csak, egyedül az övé.
– Az mindjárt a vers elején kiderül, hogy Toldi Miklós nagyon erős fiatalember – kezdte anyu á mesét, lapozgatta a szép kék könyvet, Arany János összes verseit. – A csatában olyan nehéz fegyvereket hordott, amit más ember meg se bírt mozdítani talán. Egyszer meg fél kézzel úgy emelte fel a hatalmas szálfát, mint egy pálcát, azzal mutatta az utat a vitézeknek. Azok meg csak csodálkoztak, hogy meg se rezzen a karja a súlyos fa alatt, senki se mert vele birokra kiállni.
– Meghiszem azt! – lelkesedett Kavics. – És a dobozokat is csak úgy dobálja, pedig tele vannak vaskulccsal.
– Malomkövet vágott ahhoz, aki csúfolta – emlékezett anyu. – De ládákról nincs szó, sehol a három részben.
– De én láttam.
– A képzeletedben, persze. Amikor az ember olvas, akkor azt szinte látja is maga előtt, az…
– Én nem magam előtt láttam, hanem a műhely előtt.
– Milyen műhely előtt? – figyelt fel anyu.
Hopp! Kavics meggondolta a dolgot. Nem meséli el Toldi Miklóst mégse senkinek. Talán apunak, majd ha hazajön…
– Mesélj tovább, anyu!
– Amikor a malomkővel eltalálta a csúfolódó katonát, elbujdosodott Toldi Miklós. De nem tudott búcsú nélkül elszakadni az édesanyjától, hát visszaindult hozzá, hogy elköszönjön. Ahogy ment a pusztán a sötét éjszakában, belelépett egy farkasfészekbe. Két kicsi farkas vinnyogott ott ijedten…
– Inkább versben meséld, úgy szebb – vélekedett Kavics. Anyu mellé kuporodott a heverőre, Varga-kettő nagyon szépen tud mesélni, ezt a hosszú verset például majdnem betéve mondja. Nézhetné a Hatala! Az még a kisdobosok hat pontját se tudja felmondani, legfeljebb ha kettőt közülük, azt is főleg akkor, ha Kavics súg. – Mondd a verset, anyuci!
Megsajnálta Miklós, hogy reájok hágott,
Símogatta a két árva jószágot,
Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja,
A komondor kölyköt végig simogatja.