3. Miért hívják Ignácnak a sündisznót?

Varga-kettő szerencsére nem vette észre a sündisznót, amikor bejött Kavics szobájába felkelteni a gyereket. Minden reggel így ébreszti, addig puszilgatja, amíg felébred. Apu, ha itthon van, bokszolni kezd vele rögtön, az még jobb, attól elrepül az álmosság.
Anyu szélesre tárta az ablakot, nagyokat hajlongott előtte. Aztán a karjával kaszált a levegőben, magasra emelte a térdét, úgy szökdelt.
– Gyere már! – biztatta a fiát. Anyu minden reggel torná-szik, Kavics nem mindig, mert álmos még, és különben is, minek itthon a tornaóra?!
– Öltözöm inkább – felelte, mert tudta, hogy Varga-kettő ettől megnyugszik. Az a véleménye tudniillik, hogy Kavics olyan lassan öltözik, mint egy csiga. A csiga ugyan egyáltalán nem öltözik, de anyu mégis ezt mondja. Ezért hát Kavics most gyorsan öltözött, hogy megnyugodjék, és kimenjen a szobájából mielőbb. Nagyon félt, hogy rálép a sündisznóra.

A sündisznó tegnap óta lakik Kavics szobájában. Láthatóan nem szeret itt lakni. Kavics se nagyon.
A hegyen, ahol eddig laktak, jobb volt sokkal. Együtt éltek egy szobában mind a hárman. Itt külön szobája van a gyereknek és a felnőtteknek. Mi ebben a jó? Pedig anyuék ezen örvendeznek folyton, mióta ideköltöztek az új lakótelepre. Igaz, a szobája ajtajára rögtön kiírta a saját nevét Kavics, egy cédulán kiszögezte, de aztán már nem örült neki. Ha apuék itthon vannak, velük szeret lenni inkább, ha meg nincsenek itthon, odaadják őt a Nénikének a szomszédba, megőrzésre. Úgyhogy a saját szobájában nem is Kavics lakik, hanem főleg inkább Lapos, a mackó, mert ő otthon lehet egész nap. Pedig neki mindegy, mert ő játék.
Új bútort is vettek neki, amikor ideköltöztek, egy polcot a játékainak, no meg a heverőt. Kavics jobb szeretett volna emeletes ágyban aludni, mint Hatala, a barátja a hegyen. Hatalának rengeteg testvére van, olyan sok, hogy nincs is talán mindnek ágya, de akinek van, az emeletes. Milyen nagyszerű lehet ott a felső polcon aludni! De Kavicsnak nem vettek emeletes ágyat, hiába könyörgött, csak nevették, hogy egy szem gyereknek minek az?
Több bútort aztán nem is tettek a szobába, hogy legyen helye ugrándozni, játszani. Anyuék szobájában is kevés a bútor, de ott nem a játék végett, hanem mert nem volt pénzük még vásárolni. Egy ideig az ő szobájukban volt a cimbalom, a díszhelyen állt. De aztán mégis áttolták Kavicshoz, mert nagyapának az volt a kívánsága, hogy az a gyereké legyen. Ez a nagyapa Varga-kettő apja volt, azt mesélik, nagyon szépen cimbalmozott, az volt a foglalkozása. Kavics nem nagyon emlékszik már rá, régen meghalt, de a cimbalmától egyre csak idegenkedik. Míg kisebb volt, félt is tőle, azt hajtogatta, vigyék a nagypapához, az az övé. Amikor már megértette, hogy azt nem lehet, akkor se nyúlt a hangszerhez sose. Hallotta, hogy a vendégek meg a rokonok azt beszélik, taníttatni kellene a gyereket, ha már itt van ez a drága hangszer. No hiszen, még csak az hiányozna, különóra délutánonként! Úgyis alig marad idő játékra az iskolától! Még szerencse, hogy apu nem kényszerítette a zenetanulásra, amikor látta, hogy húzódozik tőle. Anyu meg csak nevetett, és azt mondta, Kavicsnak botfüle van. Akkor ő mindjárt ki is ment a fürdőszobába, és megnézte a tükörben a fülét, de az egyáltalán nem volt bot, hanem rendes fül; ez a Varga-kettő néha olyan vicces.
– Felöltöztél már? – kiabált be anyu a fürdőszobából.
– Már a zoknit húzom – nyugtatta meg Kavics; azt is akarta valóban, csakhogy éppen akkor megmozdult a sündisznó.
Már éppen ideje! Kavics hajnal óta figyelte, de alig mozdult valamit. Az éjszaka pedig sokat mászkált, úgy látszik, vadászni akart a sötétben. De ahogy virradt, összegömbölyödött, mint aki megsértődött a világosságtól. Úgy kuksolt ott a cimbalom lábánál, mint egy kis labda, amire ráléptek. Most óvatosan gömbölyödött kifelé, minden tüskéjét egyenként nyújtóztatta.

Végre előbukkant hegyes kis pofája. Fekete gombostű szemével bizalmatlanul nézett körbe, aztán nekiiramodott. Apró lábai furcsán kopogtak a parketten. Csak pár lépést futott, úgy látszik, megijedt saját neszétől, összegömbölyödött újra.
Ez a sün vagy nagyon buta, vagy fél. Ezzel nemigen lehet majd játszani!
Kavics abbahagyta az öltözködést, odaguggolt a sün mellé.
– Ignác – szólongatta gyengéden, mert ezt a nevet adta neki. – Ne félj, Ignác, nem bánt senki – becézgette, simogatta, persze csak szóval, kézzel nem lehetett. A sün barátságtalanul meresztgette a tüskéit.
Kavics arra gondolt, hogy talán nem is érte meg az árát. Tegnap vette a sünt Hatalától, a rézmozsárért. Hatala fenn lakik egészen a hegy tetején, onnan jár le az iskolába. Útközben fogta valahol a sünt, eleinte csak a lányokat ijesztgette vele. A nagyszünetben egy nyolcadikos meg akarta venni tőle, de nem volt pénze, csak takarékbélyeg, az meg Hatalának nem kellett. Kavicsnak adta inkább ingyen, mert hiszen barátok. Később aztán mégis kérte a földgömb-ceruzahegyezőt cserébe a sünért, de azt Kavics nem adhatta. Nem hegyezett ugyan vele sokat, csak hát apu ajándéka mégis. Így jutott eszébe a rézmozsár, azt úgyse használja senki, Hatala még örült is neki. Azt mondta, eladja majd jó pénzért.
A másik szobából felhangzott a zene. Már csak ez hiányzott! Anyu bekapcsolta a rádiót, minden reggel bekapcsolja, és egész nap szól, amíg csak munkába nem indul. Anyu szereti, ha ordít a rádió, azt mondja, őt az megnyugtatja. Apu viszont, azt mondja, megvadul a lármától. Lehet, hogy a sün is megvadul most, nincs szokva szegény az ilyesmihez. Talán reggelit kellene adni neki, az megnyugtatja.
Anyu fésülködött éppen, amikor Kavics átment hozzá. A tükörben látszott mind a két feje. Az igazi fején az igazi haját laposra kefélte, olyan volt, mint egy fiú, mint Kavics. A másik haja nem igazi, azt úgy hívják, hogy paróka. Egy babafejformán tartja anyu, amikor nem viseli. A babafej ott áll mindig a tükörasztalon, nézi magát a tükörben, csakhogy nincsen szeme. Azért az is szép, a műhaj. Kavicsnak tetszik, csupa göndör az egész, mint a sok kis fémforgács Toldi Miklós műhelyében.
Anyu úgy húzta a fejére a parókát egyetlen mozdulattal, mint egy sapkát. Anyu ügyes, meg különben is fodrász. Valami jó szagúval bespriccelte még a haját, a fiára is fújtatott. Kavics hessegette magától az illatfelhőt, mint a legyet; Varga-kettő nevetett. Így szerencsére nem vette észre, hogy még mindig nem tud rendesen cipőt fűzni a fia, minden második lyukba fűz csak; bőven elég az is.
– Gyere, reggelizzünk – mondta anyu, és húzta magával a konyhába a gyereket. Az asztalon már ott volt a vajas kenyér és nagy pohárban a gyümölcslé.
– Tejet kérek – mondta Kavics szelíden.
– Tejet? – Varga-kettő rácsodálkozott a fiára, megállt kezében a kés, különben is lassan mozgott. Anyu is lassú, nemcsak ő, úgyhogy ketten csigák legalább. Csak anyu nem tudja ezt magáról, mert a felnőtteknek nem mondanak ilyent.
– Tejet kérek – ismételte.
– Mi ütött beléd? Te utálod a tejet. Kiskorodban úgy kiköpted, hogy mintás lett tőle a konyhafal. És csalánkiütést is kapsz tőle…
– Nem is nekem kell…
– Hanem?
– Ignácnak.
– Ki az az Ignác?
– Az a nagyfiú itt a házban.
– Nálunk reggelizik?
– Nem… dehogyis… vagyis hogy…
– Én nem bánom. Ha a barátod, vidd neki a tejet!

Kavics villámgyorsan szót fogadott. Rohant a jégszekrényhez kivenni a tejesüveget. A jégszekrény legfelső rekeszében vastagon állt a jég. Kavics tudta, hogy ez nem szabályos, de a jégszekrény apu dolga, ő szokta leolvasztani, rendbe rakni. Most, hogy nincs itthon, csak hízik a jég a mélyhűtőben napról napra. Anyu meg mérgelődik, azt mondja, minden munka rászakad, de aztán nem olvasztja le mégse. Kavics nem bánja, gyönyörű a jég, meg is nyalta hamar. Mindig megnyalja, ha anyuék nem veszik észre. Kis tányérba öntötte a tejet.
– Tányérból szereti Ignác a tejet? – kérdezte anyu szórakozottan, mert főleg csak a tánczenére figyelt.
– Másképp nem is tudja inni.
– Ilyen nagy fiú! Ugyan már!
Kavics megállt a tálalásban. Most már mindegy! Meg kell mondani az igazat, úgyis kiderül.
– Ignác nem nagyfiú – jelentette ki, és ünnepélyesen nézett anyura.
– Te mondtad az előbb!
– Tulajdonképpen a nagyfiút hívják Ignácnak az udvarban. Csakhogy ő nem játszik énvelem.
– Miért nem?
– Csak. Azért is hoztam haza a sünt, hogy legyen, aki játszik énvelem.
– Sünt hoztál be a lakásba? – Anyu nagyot sikított, elnyomta a rádió hangját is, pedig ott éppen egy beatzenekar játszott.
– Nem bánt. Ne félj, anyu!
– Hol van?
– A szobámban. Azt mondtátok, úgy rendezzem be, ahogy akarom.
– Úgy ám! Csak nem sündisznóval! – Varga-kettő berohant a szobába, Kavics óvatosan ment a nyomába, egyensúlyozta a tányérban a tejet.
– Hol van? – kérdezte anyu szigorúan.
– Itt – mutatta Kavics készségesen a mozdulatlan állatot.
– Jé? Ilyen kicsi?
– Ugye, milyen kicsi? Nem gondoltad, ugye? Igazán elfér ebben a nagy szobában, ugye, anyu…
– Nem. Nem lakhat itt. Büdös.
– Az én szobámban nem baj az! Azt mondtátok…
– Nem való állat a lakásba. Egészségtelen.
– Ignác egészséges kis sündisznó.
– Ez is Ignác?
– Igen. Én neveztem el Ignácnak. Majd játszunk együtt, és én hívogatom, hogy gyere, Ignác, fogjál meg, Ignác, meg minden… Nem is bánom, hogy a rendes Ignác nem játszik énvelem.
Anyu a földet nézte, nem szólt. Pedig észrevette Kavics cipőfűzőjét, és mégse. Csak leguggolt a gyerek mellé, és átfűzte a cipőt rendesen.
– Itasd meg a sünnel a tejet – mondta csöndben, és kiment. Kicsit szomorú volt; érdekes, pedig nem is az ő sünjét dobják ki, és mégis.
A sün jóízűen lefetyelte a tejet, néha halk röfögő hangot hallatott. Megelégedett volt határozottan. A tüskéi most szelíden egymásra simultak, Kavics úgy találta, hogy ez a barátság jele. És most kell elválniuk! Hová vigye egyáltalán Ignácot, ahol jól bánnak vele, és ahol ő is meglátogathatja? A legjobb lenne persze Toldi Miklós, ő biztosan szereti az állatokat, már az ilyen apró, ártatlant. De nem a farkasokat, de nem ám!
– Anyu, meséld el a Toldi Miklóst – kérte hirtelen. Varga-kettő közben visszajött a szobába, ő is nézte a sünt. Azt hinné az ember, hogy megsajnálta, de nem, mert a kezében ott a szemeteslapát, azzal akarja felvenni. Mert megfogni persze nem meri! Szegény Ignác!
– Mesélj, anyu! Megér neked egy sün egy mesét, nem?
– Szemtelen vagy. Ha apád ezt hallaná!

– Írjuk meg neki. A Nénike azt mondta, egyszer úgyis észreveszi, hogy én vagyok a világ legrosszabb gyereke.
– Ugyan, hogy venné észre! Hisz alig van itthon! Tudja is ő…
– És hogy nem is kellek majd apunak, ezt is mondta.
– No, hagyjuk ezt a butaságot! Van nekem elég bajom enélkül is.
– A Nénike mondta, hogy…
– Jól van, akkor is hagyjuk már abba ezt a buta beszélgetést. Gyere, lemossuk a kocsit, most van idő. Te délutános vagy, én is. Te moshatod az autót a locsológumival.
– Csak előbb meséld el Toldi Miklóst!
– Most mesélem háromszázharmadszor.
– Csak az elejét, a farkasosat!
Amíg anyu előkereste a verseskönyvet, Kavics arra gondolt, sajnálhatja Hatala, hogy nem ismeri Toldi Miklóst. A könyvet már elvitte neki egyszer, de Hatalát nem érdekelte, hacsak teheti, elkerüli az olvasást.
Azt mondta, ő csak azt tanulja meg, amit nagyon muszáj. Toldi Miklósról a felsősök tanulnak, látta valamelyik nagy testvérénél. Úgyhogy igazán ráér elolvasni, minek az a nagy sietség. Hiába magyarázta Kavics, hogy Toldi Miklós nem egyszerűen tananyag, nem hitte el. Azt mondta, ő még életében nem készített külön szorgalomból házi feladatot. így aztán az élő Toldi Miklóst sem mutatta meg Hatalának, az az ő titka csak, egyedül az övé.
– Az mindjárt a vers elején kiderül, hogy Toldi Miklós nagyon erős fiatalember – kezdte anyu á mesét, lapozgatta a szép kék könyvet, Arany János összes verseit. – A csatában olyan nehéz fegyvereket hordott, amit más ember meg se bírt mozdítani talán. Egyszer meg fél kézzel úgy emelte fel a hatalmas szálfát, mint egy pálcát, azzal mutatta az utat a vitézeknek. Azok meg csak csodálkoztak, hogy meg se rezzen a karja a súlyos fa alatt, senki se mert vele birokra kiállni.
– Meghiszem azt! – lelkesedett Kavics. – És a dobozokat is csak úgy dobálja, pedig tele vannak vaskulccsal.
– Malomkövet vágott ahhoz, aki csúfolta – emlékezett anyu. – De ládákról nincs szó, sehol a három részben.
– De én láttam.
– A képzeletedben, persze. Amikor az ember olvas, akkor azt szinte látja is maga előtt, az…
– Én nem magam előtt láttam, hanem a műhely előtt.
– Milyen műhely előtt? – figyelt fel anyu.
Hopp! Kavics meggondolta a dolgot. Nem meséli el Toldi Miklóst mégse senkinek. Talán apunak, majd ha hazajön…
– Mesélj tovább, anyu!
– Amikor a malomkővel eltalálta a csúfolódó katonát, elbujdosodott Toldi Miklós. De nem tudott búcsú nélkül elszakadni az édesanyjától, hát visszaindult hozzá, hogy elköszönjön. Ahogy ment a pusztán a sötét éjszakában, belelépett egy farkasfészekbe. Két kicsi farkas vinnyogott ott ijedten…
– Inkább versben meséld, úgy szebb – vélekedett Kavics. Anyu mellé kuporodott a heverőre, Varga-kettő nagyon szépen tud mesélni, ezt a hosszú verset például majdnem betéve mondja. Nézhetné a Hatala! Az még a kisdobosok hat pontját se tudja felmondani, legfeljebb ha kettőt közülük, azt is főleg akkor, ha Kavics súg. – Mondd a verset, anyuci!
Megsajnálta Miklós, hogy reájok hágott,
Símogatta a két árva jószágot,
Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja,
A komondor kölyköt végig simogatja.

Kavics most már végleg elhatározta, hogy Toldi Miklóshoz fogja elhelyezni a sündisznót. Ott jó dolga lesz biztosan, aki még a farkaskölyköt is így becézgeti…
Kár volt símogatni; csak vesztére tette;
Mert megzörrent a nád hirtelen megette;
Jő az anyafarkas szörnyü ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.
– Ez még semmi! Ez még csak mehetne! – térdelt fel Kavics izgatottan. – Itt folytasd, anyu…
Ez még csak mehetne, de most jő a nagyja:
Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja;
– Mit csinálsz most Miklós? jaj, dehogy birsz vélek!
Ezer lelked volna, mégis megölnének. –
– Hogyisne! Csak nem a Toldi Miklóst! – ugrott fel Kavics, és átvette a szerepet. Varga-kettő abbahagyta az olvasást, nézte a fiát, ahogy hadonászik, ugrál, hajlong. El is játszotta nyomban, amit mondott. – Mert Miklós csak elkapta a nőstény farkast, jól meglóbálta a feje felett, és azzal csapott rá a hím farkasra. Piff-puff, jókorákat! Úgy elpaskolta…
De úgy elpaskolja most a nőstényével,
Hogy világ végéig se támad többé fel.
A két sort újra anyu mondta, és be is csukta a könyvet szépen. Kavics az ablaknak dőlt, szótlanul nézett kifelé. Úgy elfáradt a nagy izgalomban, mintha harcolt volna a farkasokkal.
Varga-kettő csöndben átment a szobájába. Örült, hogy Kavics nem firtatja a kocsimosást. Ő maga egyáltalán nem szerette ezt a munkát, fáradt volt mindig. A fodrászüzletben talpon volt egész nap, és itthon sincs megállás. A gyerek is megkívánja, hogy foglalkozzék vele, mióta nincs itthon az apja, őt hívja játszani, mesélni. És ma délután különösen sok munka lesz az üzletben, hét vége van. Este tízig meg sem állhat, az biztos. Már előre fájt a dereka.
Kavics, mikor anyu nem látta már, betette a sünt az iskolatáskájába. Ha látja, biztosan elájul, pedig hát inért baj az? Jó nagy táska, elfér ott a könyvek mellett bőven. A füzettartóját ki is tette még, hogy kényelmesebb legyen a helye.
– Ne félj, Ignác, nem sokáig maradsz itt – biztatta a tüskecsomót. – Csak délután, amíg iskolában leszünk. Előbb nem mehetünk Toldi Miklóshoz, lásd be. De aztán lesz ám a jó világ! Meglátogatlak mindennap, ne félj!
Az utcán a közelben kukaautó köhögött. Kavics odarohant az ablakhoz, épp a házuk előtt foglalatoskodott a barátja.
– Kukás bácsi! Kukás bácsi! Tessék feljönni egy percre! – kiabált le izgatottan. Úgy örült a megoldásnak, Toldi Miklós és Ignác összeköltöztetésének, hogy legszívesebben vendégül látta volna az egész világot.
Csöngettek is nagy hamar. Anyu ért előbb ki, ő nyitott ajtót.
A lépcsőházban ott állt a kukásember. Csak néztek össze Varga-kettővel értetlenül, és egyszerre kérdezték egymástól:
– Mi tetszik?
Akkor már Kavics is odaért, bebújt kettőjük közé.
– Csókolom, kukás bácsi! Csak azért szóltam le, mert anyukám már régen meg akarta hívni a kukás bácsit egy pohár likőrre.
A nagy ember az ajtóban meghatottan krákogott, anyu a körmét rágta, olyan tanácstalan volt. Aztán később ittak mégis, persze csak ők ketten, de a kukásember azt mondta: a gyerek egészségére. Úgy fogta a poharat, hogy elállt a kisujja a többitől, mint egy kis felkiáltójel. Kavics elhatározta, ha nagy lesz, ő is így tartja majd a poharat.