Arany László
A Vak Király
Tartalomjegyzék
2. oldal / 8
Amint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, elmondott nekik
mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjokhoz, hogy ők hát most
elmennek azért a madárért, tették magukat rettenetesen, hogy így hozzák,
úgy hozzák el, ha ezer ördög őrzi is. A legkisebb királyfi is el akart
menni, de a bátyjai nem vitték, hogy biz ő utánuk ne csikókodjék, minek
menne el bajnak; aztán meg az öreg király sem eresztette sehogy se: "Már
édes fiam, te csak maradj itthon énmellettem, segíts egybenmásban öreg
fejemnek, sok már nekem magamnak egy ország gondja; de meg, meg is
halhatok addig, míg odalesznek, akkor - ha te is elmennél, kire maradna
az ország?"
Hajlott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak nagy
hűhóval, tizenkét társzekeret megraktak arannyal ezüsttel útiköltségnek,
elbúcsúztak az öreg királytól, megígérték neki, hogy egy esztendő alatt,
ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú madarat, azzal elmentek.
Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi; eltelt a második
is, harmadik is, negyedik is, mégse hallatszott semmi hirök. Már a
legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesztek, el is akart már
sokszor indulni utánok, de az apja nem eresztette; hanem mikor már az
ötödik esztendő is vége felé járt, a királyfinak sehogy sem volt maradása,
hiába volt minden beszéd, nem hallgatott rá, elindult. Egy régi, hűséges
szolgát lóra ültetett, maga is lóra ült, úgy fogtak neki a hosszú útnak.
Mentek-mendegéltek, hét nap, hét éjjel mindig mentek, akkor kiértek az
öreg király országából. Amint kívül voltak a határon, megláttak egy
rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt, a szolgáját beküldte
egy ital borért. Amint az inas nyitotta az ajtót, belátott rajta a
királyfi, látta, hogy odabenn táncol két rongyos ember két korcsmabeli
személlyel, de rájuk sem ügyelt, hanem amint kihozta az inas a bort,
megitta, azzal mentek tovább.
Már jó ideig mentek úgy, hogy egyik sem szólt egy szót se, nagy sokára
aztán az inas törte meg a nagy hallgatást.
- Jaj felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem félnék, hogy
megharagszik érte.
- Nem haragszom én, csak mondjad.
- No hát, ha rossz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e felséged azt
a két rongyos embert, aki ott táncolt a csárdában?
- Láttam úgy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért kérded?
- Oh, felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.
- Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért megharagudni.
- Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon ismerősöknek
tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de még se mertem egészen rájuk
fogni, megkérdeztem hát a korcsmárostól: "Hallja kend, miféle két ember
ez, aki itt táncol", azt mondja rá a korcsmáros: "Jaj, jó uram, régi
embereim ezek már nekem, királyfiak volnának ezek, valami öt esztendeje
jöttek ide, valami aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták, mert
biz azt még a Veres-tengeren is túl kellett volna keresni, kapták magukat,
itt maradtak, azóta mindig itt esznek-isznak, mert volt ezeknek pénzök
vagy tizenkét társzekérrel, de biz a már mind elfogyott, alig van nekik
annyi, amennyivel egy-két hétig megérik." Ez aztán abba maradt, a
korcsmáros se beszélt többet, én is eljöttem.