Kezdő oldal
3. Szörnyeteg Lajos jaj de álmos
Nicsak! Mi történt szegény Szörnyeteg Lajossal? Már egy jó félórája csak ténfereg, kódorog, szédeleg, lődörög itt a tisztáson. Meg támolyog
Oda is ment hozzá Dömdödöm – akiről mindenki tudja, csak annyit tud mondani: dömdödöm –, és megkérdezte:
– Dömdödöm?
– Jaj, kedves Dömdödöm – panaszolkodott neki Szörnyeteg Lajos –, nagyon, de nagyon gyötör az álmosság. Le akar teperni, le akar ütni a lábamról, gyúr, gyömöszöl. Au! – nagyot ásított.
– Döm, dödöm, döm – magyarázta élénken Dömdödöm és már mutatta is.
Mi sem egyszerűbb ennél! Ha az ember álmos, bukfencezni kezd. Hét bukfenctől már majdnem virgonc, tizennyolctól már szétveti az éberség. Huszonkilenc bukfenctől még az álomkór is elmúlik.
– Rettentően köszönöm – suttogta két ásítás között Szörnyeteg Lajos. – Nagyon de nagyon.
És zimzum-zumzim, bukfencezett huszonkilencet.
2. Maminti, a kicsi zöld tündér
– Ma fát vágni megyünk – mondta Mikkamakka.
– Csak erősek jelentkezzenek. Egér Elek, ne nyújtogasd az ujjad! Gyenge vagy.
– Ezt rám mondja! – méltatlankodott Egér Elek a szomszédjának, és fél kézzel kinyomott egy fenyőtobozt. – Tapintsd meg a muszklimat!
Történetesen Ló Szerafin, a kék paripa állt mellette. Szégyenlősen lenézett, tekintetével megkereste a szürke avarban szürkéllő egeret, s reszketeg hangon mondta:
– Nem merlek megtapintani, mert belehalsz. Különben tényleg pompás izmaid vannak.
– Na ugye! – mondta Egér Elek, és rátartian beballagott az erdőbe. Mert mégis… favágás.
1. Bemutatkozunk
Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. „Dehogy eresztlek – gondolom –, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megvakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp.