Arany László
A Vak Király
Tartalomjegyzék
Arany László:
-------------
Magyar népmesék
A Vak Király
Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl volt, volt a
világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok próbálták
meggyógyítani, de mind hiába, egyik se ment semmire. Maga a király tudott
volna ugyan egy orvosságot szemének, de azt senkinek se mondta meg, hogy
mi; akárki kérdezte tőle, csak azt felelte, hogy mihaszna mondja meg,
mikor úgyse tudják megszerezni?
Volt ennek a királynak három felnőtt legény fia. Ezek egyszer
összebeszéltek, hogy akárhogy-mint, de kitudják az apjoktól, hogy mi az
az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá a legöregebbik, megállt
az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván: "Felséges király atyám! én most
azért jöttem, hogy megkérdezzem felséges király atyámtól, mitől gyógyulna
meg a szeme, mert mi hárman összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot, ha
az életünkbe kerül is, megszerezzük."
A király erre nem szólott egy szót se'; hanem volt előtte az asztalon egy
nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig tudott előle
félreugrani, a kés megállott a diófa-ajtóban. Erre a királyfi úgy
megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.
Másnap a középső királyfi ment be, de az is éppen úgy járt, mint
a bátyja, ez is kiszaladt a szobából.
Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be sem akarták
ereszteni, hogy ha ők ki nem tudták venni az apjokból, biz ez sem sokra
megy, de a királyfi nem tágított, hanem bement. Mikor elmondta, hogy miért
jött, ehhez is hozzávágta az öreg király a nagy kést, de ez nem ugrott
félre, hanem megállt, mint a pecek, kicsibe is múlt, hogy bele nem ment a
kés, a sipkáját kicsapta a fejéből, úgy állt meg az ajtóban. De a királyfi
még ettől sem ijedt meg, kihúzta a kést az ajtóból, odavitte az apjának.
"Itt van a kés felséges király atyám, ha meg akar ölni, öljön meg, de
elébb mondja meg, mitől gyógyulna meg a szeme, hogy a bátyáim
megszerezhessék."
Nagyon megilletődött ezen a beszéden a király, nemhogy megölte volna ezért
a fiát, hanem összevissza ölelte, csókolta. "No, kedves fiam - mondja neki
-, nem hiába voltál te egész életemben nekem legkedvesebb fiam, de látom,
most is te szántad magad a legjobban a halálra az én meggyógyulásomért
(mert a kést is csak azért hajítottam utánatok, hogy meglássam, melyikötök
szállna értem szembe a halállal), most hát neked megmondom, hogy mitől
gyógyulna meg a szemem. Hát kedves fiam, messze-messze, a Veres-tengeren
is túl, a hármashegyen is túl lakik egy király, annak van egy aranytollú
madara, ha én annak a madárnak csak egyszer hallhatnám meg a gyönyörű
éneklését, mindjárt meggyógyulnék tőle; de nincs annyi kincs, hogy odaadná
érte az a király, mert annyi annak az országában az aranyezüst, mint itt
a kavics."
Amint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, elmondott nekik
mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjokhoz, hogy ők hát most
elmennek azért a madárért, tették magukat rettenetesen, hogy így hozzák,
úgy hozzák el, ha ezer ördög őrzi is. A legkisebb királyfi is el akart
menni, de a bátyjai nem vitték, hogy biz ő utánuk ne csikókodjék, minek
menne el bajnak; aztán meg az öreg király sem eresztette sehogy se: "Már
édes fiam, te csak maradj itthon énmellettem, segíts egybenmásban öreg
fejemnek, sok már nekem magamnak egy ország gondja; de meg, meg is
halhatok addig, míg odalesznek, akkor - ha te is elmennél, kire maradna
az ország?"
Hajlott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak nagy
hűhóval, tizenkét társzekeret megraktak arannyal ezüsttel útiköltségnek,
elbúcsúztak az öreg királytól, megígérték neki, hogy egy esztendő alatt,
ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú madarat, azzal elmentek.
Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi; eltelt a második
is, harmadik is, negyedik is, mégse hallatszott semmi hirök. Már a
legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesztek, el is akart már
sokszor indulni utánok, de az apja nem eresztette; hanem mikor már az
ötödik esztendő is vége felé járt, a királyfinak sehogy sem volt maradása,
hiába volt minden beszéd, nem hallgatott rá, elindult. Egy régi, hűséges
szolgát lóra ültetett, maga is lóra ült, úgy fogtak neki a hosszú útnak.
Mentek-mendegéltek, hét nap, hét éjjel mindig mentek, akkor kiértek az
öreg király országából. Amint kívül voltak a határon, megláttak egy
rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt, a szolgáját beküldte
egy ital borért. Amint az inas nyitotta az ajtót, belátott rajta a
királyfi, látta, hogy odabenn táncol két rongyos ember két korcsmabeli
személlyel, de rájuk sem ügyelt, hanem amint kihozta az inas a bort,
megitta, azzal mentek tovább.
Már jó ideig mentek úgy, hogy egyik sem szólt egy szót se, nagy sokára
aztán az inas törte meg a nagy hallgatást.
- Jaj felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem félnék, hogy
megharagszik érte.
- Nem haragszom én, csak mondjad.
- No hát, ha rossz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e felséged azt
a két rongyos embert, aki ott táncolt a csárdában?
- Láttam úgy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért kérded?
- Oh, felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.
- Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért megharagudni.
- Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon ismerősöknek
tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de még se mertem egészen rájuk
fogni, megkérdeztem hát a korcsmárostól: "Hallja kend, miféle két ember
ez, aki itt táncol", azt mondja rá a korcsmáros: "Jaj, jó uram, régi
embereim ezek már nekem, királyfiak volnának ezek, valami öt esztendeje
jöttek ide, valami aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták, mert
biz azt még a Veres-tengeren is túl kellett volna keresni, kapták magukat,
itt maradtak, azóta mindig itt esznek-isznak, mert volt ezeknek pénzök
vagy tizenkét társzekérrel, de biz a már mind elfogyott, alig van nekik
annyi, amennyivel egy-két hétig megérik." Ez aztán abba maradt, a
korcsmáros se beszélt többet, én is eljöttem.
Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta elhinni,
de az inas ugyséval is erősítette, gondolta hát magában, hogy most nem
tölti az időt, majd visszafelé övet hazahíja őket.
Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdőbe, ott az út egy helyen kétfelé
vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni, hogy merre menjenek.
Amint ott tanácskoznak, egyszer mintha csak a föld alól bújt volna ki,
vagy az égből cseppent volna - ott termett egy szép nagy róka. A királyfi,
amint meglátta, nyúlt a nyila után, hogy majd meglövi, hát uramfia, tán
nem is hinnék kendtek, ha nem mondanám, megszólalt a róka emberi nyelven:
- No, felséges királyfi, eltévedtek, vagy min tanácskoznak?
- Hiszen nem tévedtünk éppen el - felelt neki a királyfi -, hanem
azt csakugyan nem tudjuk, hogy e közűi a két út közül melyik visz
a Veres-tengerhez. Hát miért kérded?
- Csak azért, mert én útba tudom igazítani a királyfit, tudom a járást
ezen a tájékon. De hát mért mennek a Veres-tengerhez? A királyfi
elbeszélte, hogy mi járatban vannak töviről hegyire; mikor aztán vége
szakadt a beszédjének, megszólalt a róka:
- Bizony nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvégezni, hacsak
én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyezségre: én segítem a királyfit
jó szóval mindenütt, ahol csak szükség lesz rá, ezért aztán mikor visszajövet
hozza a királyfi a sok aranyat, ezüstöt, drágaságot (mert tudom, hogy hoz),
mindenen, de mindenen az utolsó tűig megosztozik velem.
A királyfi egy kicsit gondolkozott, de azután gondolta, hogy minek neki
az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak ráállott. Erre a róka
kihúzott a farka végéből hét szál szőrt odaadta a királyfinak:
- No, felséges királyfi, itt van hét szál szőr, ha jártában-keltében
akárhol, akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én mindjárt ott
termek tanácsot adni.
Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Veres-tengerhez, jó utat
kivánt a királyfinak, s megint eltűnt éppen úgy, ahogy jött, mintha csak
a föld nyelte volna el.
Ment-mendegélt a királyfi az inasával, egyszer - nagy sokára - elértek a
Veres-tenger partjára. Amint a királyfi végignézett azon a roppant nagy
vízen, elborzadt belé, nem látta se szélét, se hosszát. "Oh, én
Uramistenem - gondolta magában hogy megyek én át ezen a nagy vízen, mikor
azt se tudom, melyik a szélessége?" Csak akkor jutott eszébe a róka,
mindjárt elszakított egy szál szőrt; alig hogy elszakította, mintha csak
a föld alól bújt volna ki, vagy az égből cseppent volna le, ott termett
a róka:
- Mi baja van, felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a vízen?
- Bizony nem én, róka pajtás.
- No, azon ne is búsúljon a királyfi egy cseppet se, itt van három alma,
csak vágjon neki felséged a víznek, úsztasson benne, míg csak bírja a
lova, mikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson a vízbe egy almát,
mindjárt olyan darab szárazföld támad ott, hogy elférne rajta ezer ember
is, azon pihenjen meg, azután menjen tovább, mikor megint elfárad a lova,
megint hajítson el egy másik almát, megint pihenjen meg; azután harmadszor
is csak úgy tegyen. Többet aztán nem mondok.
Ezzel a róka megint eltűnt, a királyfi pedig, meg az inasa belehajtottak a
vízbe, elkezdtek benne úsztatni. Mikor már majd kidőltek a lovak alattuk,
elhajított a királyfi egy almát, mindjárt olyan nagy darab szárazföld
termett oda, hogy elfért volna rajta egy regiment katona is, azon
megpihentek istenesen, azután megint mentek odább, mikor másodszor is
elfáradtak a lovak, megint elhajított a királyfi egy almát; harmadszor
megint csak úgy tettek. Mikor már negyedszer is alig tudtak a lovak úszni,
elérték szerencsésen a túlsó partot. Itt aztán gondolkozóba esett a
királyfi, hogy most már hát itt volnának, de merre keressék az aranytollú
madarat? Hiába gondolkozott rajta, megint csak el kellett szakítani egy
szál szőrt. Ott termett megint a róka.
- No, róka pajtás - kérdi a királyfi -, hol találjuk most már meg az
aranytollú madarat?
- Hát látja-e felséged amott messzire csillámlani azt az arany palotát?
- Hogyne látnám!
- No hát abban lakik az a király, akié az az aranytollú madár. Öltözzék
fel felséged bő ingbe-gatyába csikósosan; az inasát a lovakkal hagyja itt,
maga menjen oda a palota kertjébe, ott van a kalicka az arany madárral egy
arany fára felakasztva, azt vegye le, de vigyázzon, hogy valamelyik fához
hozzá ne érjen, mert akkor az egész kert megzendül, a kertészek megfogják
felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, vitesse magát
a királyhoz; majd a király kérdi, hogy mert ahhoz a madárhoz nyúlni, csak
ezt mondja felséged: "Hogyne mertem volna, mikor széles e világon, kis
Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én." Többet aztán nem mondok.
Úgy tett a királyfi, ahogy a róka mondta. Az inasát otthagyta a
tengerparton, maga felöltözött. betyáros ruhába, elindult a palota felé.
Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert alá; hát amint
odaért, elállt, szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye is a kertnek mind
csupa aranyból-ezüstből volt fonva. Amint kibámulta magát, bemászott szép
csendesen a kerítésen, széjjelnézett a kertben, vigyázta, hogy hol látná.
meg az aranytollú madarat? De biz azt eleinte meg nem látta volna, ha az
orrára ütődött volna is, úgy elvette szeme fényét a nagy
csillogás-villogás; de hogyisne! mikor minden fának ezüst volt a törzse,
arany a gallya, gyémánt a gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig betelt a
nézéssel, elindult a madarat keresni, meg is találta nemsokára, ott ugrált
egy gyémánt kalickában, egy ágas-bogas arany fára felakasztva. Amint
meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy levegye; nem volt magasra
téve, felérte a földről is, nem kellett érte felmászni, hanem amint vette
volna le, a borjúszájú ing megakadt egy gallyba, megrántotta; erre az
egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer haranggal harangoztak volna, a
kertészek mindjárt ott termettek, megfogták a királyfit, vitték egyenesen
a királygazdájokhoz. A király, amint a nagy-sok beszéd után megtudta, hogy
mi a baj, elkezdte szidni a királyfit.
- Hát te akasztófára való, hogy mertél arra még csak gondolni is, hogy
az én aranytollú madaramat ellopd?
- Hogyne mertem volna! - felelt rá a királyfi hetykén mikor széles
e világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!
Nagyon megörült ennek a beszédnek a király:
- No öcsém, ha olyan nagy betyár vagy, van a szomszéd királynak egy lova,
az egész ló ezüstből van, a szőre meg színaranyból, ha te ezt nekem
ellopod, neked adom az aranytollú madarat, meg még ráadásul minden gyémánt
gyümölcsömből egy-egy vékát, aranygallyat meg amennyit elbírsz.
Megígérte a királyfi, hogy ellopja, ha az életébe kerül is, azzal
visszament az inasához a tengerpartra, elszakította a harmadik szál szőrt is.
Ott termett a róka megint:
- No királyfi, mi baja van?
- Hát bizon nekem csak ez meg ez. - Itt elbeszélte, hogy hogy járt az
aranytollú madárral, meg hogy mit ígért meg a királynak, utoljára azt is
hozzátette, hogy bizony most már nem tudja, hogy kéne azt a lovat ellopni.
- Biz azt, felséges királyfi - felelt a róka -, másképp nem lehet, hanem
felöltözik felséged kocsis ruhába, elmegy ahhoz a királyhoz, akié az a ló;
itt van egy üveg pálinka, ez olyan, hogy aki egy kortyot iszik belőle, úgy
elalszik tőle, hogy aznap, ha csillagot rúgatnak vele se ébred fel. Ezt
a pálinkát vigye oda felséged az istállóba, dugja el a széna közé, a
kocsisok megtalálják, megisszák, elalusznak tőle, akkor aztán a felséged
dolga lesz kihozni a lovat, hanem van ott a falra felakasztva egy gyémánt
szerszám, ha azt is el akarja hozni, vigyázzon, mert vannak azon apró kis
csengettyűk, ha azok megszólalnak, felébrednek a kocsisok, megfogják
felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna, megfognák, csak mondja
ennek a királynak is azt; amit az elsőnek mondott. Többet aztán nem
szólok.
Ezzel eltűnt a róka, a királyfi pedig megint úgy tett, amint az mondta
neki. Felöltözött kocsisruhába, a pálinkát a zsebébe tette, elindult a
második király palotája felé. A város végéig az inasát is magával vitte,
de már a városba csak maga ment be. Bement a király palotájába, az
istállóba, oda elegyedett a többi kocsis közé, hát látja, hogy milyen nagy
őrizet alatt van az aranyszőrű, ezüsthúsú ló: egy kocsis rajta ült, egy
a fejét fogta, négy a lábát, egy a farkát, tizenkét ember meg körülállta.
Megijedt ettől egy kicsit a királyfi, hanem azért csak látatlanná tette,
addig sündörgött ott előre-hátra, míg egyszer szerencsésen eldugta az üveg
pálinkát a széna közé. Kis idő múlva, amint egyik kocsis szénát akart adni
a lónak, megtalálta, kihúzta onnan, elkurjantotta magát:
- Nézzétek csak hé, mit találtam! egy nagy üveg pálinkát! bizonyosan
valamelyik szolgáló lopta el, osztán hirtelenében csak ide dugta.
Igyuk meg!
Erre a többi kocsis is ráállott, adták kézről kézre az üveget csakhamar
részeg lett valamennyi, eldőlt ki jobbra, ki balra. Erre a királyfi is
hozzáfogott a munkához: aki a lovon ült, azt egy kecskelábra ültette, akik
a lábát fogták, azokkal a kecskeláb négy lábát fogatta meg, aki a fejét
fogta, annak egy teaskót adott a markába, aki meg a farkát, annak egy
nyövet kendert, mikor aztán így elhelyezte őket, a lovat szépen kivezette
az istállóból; hanem amint körülnézett, meglátta a falon a gyémánt
szerszámot, nagyon megfájdult rá a foga, nem tudta otthagyni, már azt,
akár élek, akár halok, elviszem, gondolta magában; le is vette a falról,
hanem amint vitte volna ki az ajtón, hozzáütődött az ajtófélfához,
megcsendült a sok csengő, a kocsisok felébredtek, megfogták a királyfit.
Vitték egyenesen királygazdájokhoz, elmondták neki, hogy hogy akart ez
a legény lopni. A király elkezdte szidni, ahogy csak tudta:
- Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél még csak arra
gondolni is, hogy az én ezüsthúsú, aranyszőrű lovamat ellopd?
- Hogyne mertem volna - felelt ennek is nagy hetykén a királyfi - mikor
széles e világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én.
- No ha olyan nagy betyár vagy, van a szomszéd királynak egy olyan szép
leánya, hogy szem nem látott még olyat, ha te azt nekem ellopod, neked
adom az aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul tíz köböl
arany abrakot.
Jól van; megígérte a királyfi, hogy ellopja, azzal kiment a város végére
az inasához. Itt megint mit volt mit tenni? el kellett szakítani a
negyedik szál szőrt is. Ott termett a róka:
- No mi a baj felséges királyfi?
- Hát csak ez meg ez. - Itt elbeszélte a királyfi, hogy már meg
királykisasszonyt kellene neki lopni.
- No királyfi - mondja a róka -, most öltözzék fel szakácsruhába, menjen
el ahhoz a királyhoz, szegődjék be szakácsnak. Délben majd felséged vigye
be a levest, hanem az ajtóban ejtse el. Többet aztán nem mondok.
Eltűnt a róka megint, a királyfi pedig az inasával ment a harmadik király
országa felé. Mikor ahhoz a városhoz értek, ahol a király lakott,
felöltözött a királyfi szakácsruhába, az inasát a város végén hagyta, maga
bement a királyi palotába. Éppen kint sétálgatott a király az udvaron;
odament hozzá a királyfi:
- Felséges király, én szakács vagyok, azért jöttem, hogy beszegődjem
felségedhez, hahogy megfogadna.
- Jól van fiam, én megfogadlak, éppen szakácsra van most szükségem;
jó hogy jöttél.
Beszegődött hát a királyfi szakácsnak, mindjárt is bement a konyhába;
hanem a másik szakács egész délelőtt lármázott rá, mert minden ételt
elrontott. Következett az ebéd ideje, a régi szakács sehogy se akarta
megengedni a királyfinak, hogy az ételt ő vigye be, de az addig könyörgött
neki, míg utoljára mégis ráállott. Amint hát vitte volna be a királyfi a
levest, az ajtónál szánt-szándékkal megbotlott, elejtette a tálat, hogy
összetört. A királykisasszonynak már akkor megtetszett a szép legény,
mikor belépett, mikor meg a tálat elejtette, mindjárt gondolta, hogy
aligha igazi szakács ez, mert akkor nem lett volna ilyen ügyetlen, jobban
vigyázott volna; amint pedig szedte össze a cserepet, meglátta a
kisasszony az ujján az aranygyűrűt, mindjárt gondolta, hogy nem lehet más,
mint valami királyfi. Nem is hagyta abba a dolgot, hanem másnap nem ment
be ebédelni az apjához, a maga szobájába teríttetett két emberre; azután
behivatta az új szakácsot, ott mindjárt maga mellé ültette, kérdezte tőle,
hogy hol vette azt a szép gyűrűt? A királyfi elbeszélte, hogy ő nem
szakács, hanem egy gazdag király fia, meg mást is mindent, az egész élete
folyását, mindjárt beleszerettek egymásba halálosan. A kisasszony is
elbeszélte, hogy az ő kezét most egy igen-igen gazdag király kérte meg, de
neki nincs kedve hozzá menni, mert már olyan öreg, hogy a hamut is mamunak
mondja, hanem ez az apjának mind nem használ, erőlteti, hogy menjen
hozzá:
Most hát szívem szép szerelme, te az enyém, én a tied, nincs mást mit
tenni, hanem az éjjel szökjünk meg, majd a te apád országában
megesküdhetünk."
Kapott a királyfi két kézzel a tanácson, mindjárt elhatározták, hogy még
azon az éjszakán, majd ha mindenki lenyugszik a királyi udvarban,
megszöknek, reggelre pedig, ha lehet, túl teszik magukat a határon. Ezzel
kiment a királyfi a kisasszony szobájából, várta az éjfélt; csak akkor
jutott eszébe, hogy neki ezt a kisasszonyt a szomszéd királynak kell
vinni, hogy a lovat megkapja, mert ha azt meg nem kapja, az aranytollú
madár sem lesz az övé, anélkül pedig nem akart az apja szeme elébe menni.
Búsult ezen szörnyű módon, már azt is gondolta, hogy érte se megy a
kisasszonyért, de azután eszébe jutott, hogy akárhogy lesz, akármint lesz,
el kell lopni a kisasszonyt, jobb hát ha most elszökteti, azután majd
tanácsot kérhet a rókától.
El is szöktette szerencsésen, kimentek a mezőre a királyfi inasához, ott,
míg az inas a lovakat nyergelte, a királyfi félre ment, elszakította az
ötödik szál szőrt is. Ott termett a róka: - Mi a baj felséges királyfi?
- Hát bizon most az, hogy nem tudom a királykisasszonytól váljak-e meg,
vagy madár nélkül menjek haza? mert így, meg így áll a dolog.
- Sose búsúljon azon a királyfi, majd elintézem én azt, most majd együtt
megyek felségeddel.
Mentek aztán együtt négyen: a királyfi, a szép királykisasszony az inas
meg a róka. Mikor ahhoz a városhoz értek, ahova a kisasszonyt kellett
volna vinni, a város végén a róka éppen olyan szép kisasszonnyá változott,
mint az igazi, úgyhogy a királyfi alig tudta megismerni őket, a
róka-kisasszony mondta az igazinak, hogy csak menjenek az inassal, nekik
most a királyfival egy kis dolguk van, hanem majd utánuk mennek. Ment
aztán a kisasszony tovább, a királyfi pedig a róka-kisasszonyt bevezette a
királyi palotába. A király amint meglátta őket, nyakába borult örömében a
királyfinak, összevissza csókolta. A királyfi aztán mondta neki, hogy a
kisasszony nagyon el van fáradva, mert egész éjjel mindig jöttek, adjon
neki külön szobát, hadd pihenje ki magát. Mikor ez megvolt, búcsút vettek
egymástól, a királyfi megkapta az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, a gyémánt
szerszámot, meg még ráadásul tíz köböl arany abrakot, azután ment az igazi
kisasszony után. A város végén utol is érte, aztán mentek együtt; amint
egy darabig mentek, hallott a királyfi valami dübörgést, hátranéz, hát
látja, hogy a róka szalad utánok.
- Hát te, hogy szabadultál meg?
- Csak úgy, hogy kibújtam az ablakon, aztán itt vagyok. Mentek megint -
mendegéltek, elértek ahhoz a királyhoz is, akihez a lovat kellett volna
vinni. Búsult megint a királyfi, hogy hogy váljon meg ettől a szép
állattól, de a róka vigasztalta, hogy csak bízza őrá, majd eligazítja ő.
Megint előre küldte a kisasszonyt az inassal, meg az ezüsthúsú, aranyszőrű
lóval, maga meg éppen olyan ezüsthúsú, aranyszőrű lóvá változott, úgyhogy
maga a királyfi se ismerte meg, melyik másik? Elvezette aztán a királyfi a
királyhoz:
- No felséges király, elhoztam az ezüsthúsú, arany szőrű lovat, hanem
ezt most olyan istállóba kell tenni, amelyiknek nagy ablaka van, mert
ez világossághoz van szokva.
Úgy tett a király, ahogy a királyfi mondta, azután odaadta neki az
aranytollú madarat, minden gyémánt gyümölcséből egy-egy vékát, meg annyi
aranygallyat, amennyit elbírt; azzal elbúcsúztak, a királyfi ment a
kisasszony után. Nem messze a várostól megint utolérte, azután mentek
együtt a Veres-tenger felé. Alig mentek egy kicsit, megint utolérte őket
a róka, elmondta, hogy megint búcsúzás nélkül jött el innen is, az istálló
ablakán, azzal, amint elmondta, eltűnt.
Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a
Veres-tengerhez, hátra néznek, hát látják, hogy jön utánuk a három király,
három roppant nagy regement katonával, mert már akkorra észrevették, hogy
megcsalta őket; megijedtek nagyon, nem tudták, mit csináljanak, csak nagy
sokára jutott eszébe a királyfinak, hogy elszakítsa a hatodik szál szőrt.
Ott termett a róka, bezzeg most nem kellett neki magyarázni, hogy mi a
baj, meglátta úgy is; hirtelen előkapott három almát, belebukott a vízbe,
intett a királyfinak, hogy menjenek utána. Azok szótfogadtak, elkezdtek
utána úszni. Mikor már a lovak alig-alig bírták az úszást, elhajította az
egyik almát, nagy darab szárazföld támadt ott mindjárt, azon megpihentek,
azután mentek odább. Lövöldöztek utánuk a katonák, bele is lőttek egyszer
a róka hátába, de az hirtelen bekente valami írrel, mindjárt úgy
beforradt, hogy helye se látszott meg. Utánuk is próbált úszni egynéhány
katona, hanem mikorra odaértek, ahol ezek először megpihentek, akkorra
eltűnt a sziget, a sok katona mind ott veszett. Így hát, még kétszeri
megpihenés után, szerencsésen átértek az innenső partra.
Mikor jól kipihenték magukat, megszólalt a róka:
- No felséges királyfi, már most énrám semmi szüksége, én hát megyek
dolgomra, hanem elébb emlékezzék meg felséged a szerződésre, amit
kötöttünk: hogyha szerencsésen megjárja az útját, mindenen, amit csak
hoz, megosztozunk.
A királyfi nem ellenkezett, kétfelé mérték a sok gyémánt gyümölcsöt, arany
abrakot, arany gallyakat, akkor a királyfi búcsúzni akart, de a róka azt
mondta, hogy: "Nem addig van ám az, királyfi! nem úgy alkudtunk, hogy csak
az ilyen haszontalanságon osztozunk, hanem úgy, hogy mindenen, de
mindenen." Ezzel elővette a róka az aranytollú madarat, azt kétfelé vágta,
azután az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, legutoljára még a szép kisasszonyt
is kétfelé vágta, azt is elosztotta, mert azt is az úton szerezték együtt.
A szegény királyfi majd sírva fakadt, mikor látta, hogy az egész
fáradozása, vesződése így kárba vész, de azért a rókának nem szólt, mert
látta, hogy annak van igazsága, csak magára haragudott, hogy olyan
szerződésbe bele tudott egyezni. Mikor látta a róka, hogy a királyfi így
elszomorodott, elnevette magát :
- Ne búsuljon felséges királyfi, visszaadok én mindent, még az arany
gallyakat is, nem is akartam elvenni, csak azt próbáltam meg, hogy ide
engedné-e felséged? most már látom hogy jószívű, mert ideadta volna
szó nélkül, mindjárt fel is támasztom én mind a hármat.
Ezzel elővett valamiféle csodafüvet, megkente vele mind a hármat, mindjárt
felelevenedtek, s még hétszerre szebb kisasszony, hétszerre szebb ló és
hétszerre szebb madár lett belőlük. Mikor éppen köszönni akarta a királyfi
a rókának a szívességét, eltűnt onnan, mintha a föld nyelte volna el.
A királyfi is hát a kisasszonyt felültette az ezüsthúsú, aranyszőrű lóra,
maga meg az inasa felültek a másik kettőre, a sok kincset felrakták a
nyeregkápába, azzal útnak indultak.
Mentek-mendegéltek, elértek ahhoz a városhoz, ahol menet a két öregebb
királyfit találták egy csárdában, hát amint a város közepébe érnek,
látják, hogy két rongyos embert akkor visznek akasztani, a sok temérdek
ember meg kíséri; kérdi a királyfi egy embertől, hogy miféle emberek azok,
akiket akasztani akarnak? mi bűnt tettek, hogy felakasztják őket?
Felelt rá az ember:
- Jaj felséges királyfi, hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom én, hogy
hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél, hogy itt ebben a városban
csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se mozdítottak odébb, semmit se
csináltak, hanem egyik kocsmából ki, a másikba be, éjjel-nappal mindig
ettek-ittak, a sok temérdek pénznek keresztül mentek a nyakán, mert amint
a világ beszéli, királyfiak voltak ezek; most hát, hogy egy krajcárjok se
maradt, rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég, hanem meg is öltek
egy szegény kupec embert, amint a vásárból jött volna haza, hogy fel ne
adhassa őket, mert rájok ismert. De hiába! a gonoszságot a tyúk is
kikaparja, rájok világosodott, hogy ők tették, most már lakolnak érte.
Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az ő két
testvérje, mindjárt ment a bírákhoz, kérte ókat, hogy ilyen gyalázatot
csak mégse kövessenek el két királyfin, azonfelül jól meg is kente
mindegyiket, úgy hogy aztán nagy sokára megkegyelmeztek nekik. Akkor a
királyfi ment egyenesen a testvéreihez, összevissza ölelte-csókolta őket,
vett nekik szép ruhát, szép paripát, azután elindultak együtt mindnyájan
hazafelé. A királyfi az úton elbeszélte nekik, hogy milyen nehezen jutott
a madárhoz; hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy' szöktette el; meg
mindent, ami csak történt vele; de a bátyjai nagyon szégyenlették magokat
tőle, a szemébe se mertek nézni, pedig az csak úgy szerette őket, mint
azelőtt.
Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdőbe, mikor a közepén voltak,
megállottak pihenni, leszálltak a lóról, elővették az elemózsiát, ettek.
Mikor jóllaktak, ledőlt a királyfi a mátkája ölébe elaludt, az is
ráhajtotta őrá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement egy fa
alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi, mikor látták,
hogy ezek mind alusznak, össze, súgtak-búgtak, hogy milyen nagy szégyen
lesz őrájuk nézve ha az apjuk megtudja, hogy az öccsök mentette meg őket
az akasztófától, azt gondolták, hogy egyik rosszat a másikkal le lehet
mosni, hát elhatározták, hogy megölik mind a hármat, otthon aztán azt
mondják, hogy ők szerezték meg a madarat.
Úgy is tettek. Legelőször az inashoz mentek, annak levágták a fejét,
azután a királyfit szúrták keresztül; már éppen a királykisasszonyt is
meg akarták ölni, hanem az felébredt, könyörgött nekik, hogy ne öljék meg,
nem mond ő meg senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgálóvá
teszik is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonoszszívű,
vadállatnál is vadabb királyfit is megindította ez a szép beszéd,
megkegyelmeztek az életének; azután összeszedtek mindenféle drágaságot,
amit az öccsök szerzett, az ezüsthúsú, aranyszőrű paripát, az aranytollú
madarat, mindenféle drágaságot, lóra ültek, hazamentek. Volt nagy öröm
királyi apjok házánál, mikor megérkeztek, nagy dáridót csaptak, folyt a
bor, mint az árvíz, mindenkinek jó kedve volt az egész háznál, csak egy
volt szomorú, egy volt, aki éjjel-nappal sírt: a szegény királykisasszony.
Kicsapta az a két gonosz a szolgálók közé, még azok közt is a
legeslegutolsónak tették meg, hogy csak vesszen el minél elébb; az
apjoknak meg, mikor kérdezte, hogy miféle lány az? azt felelték, hogy a
kalickát tartani, a madárra vigyázni fogadták meg. Mikor pedig öccsökről
tudakozódott a király, eltagadták, hogy nem látták soha, azt se tudják,
hogy elment-e hazulról. Búsult az öreg király egy kicsit, hanem a két
királyfi vigasztalta, hogy majd hazajön az, de még azóta bizony fele
útjára se ért, lám ők is mennyi ideig voltak oda! Azután elbeszélték, hogy
jutottak a madárhoz, az aranyszőrű lóhoz, éppen úgy, mint öccsök
elbeszélte, csak a királykisasszony történetét hagyták ki.
Hiába volt azonban az aranytollú madár, nem segített a királyon semmit,
mert csak úgy jött volna meg a szeme világa, ha az éneklését hallhatta
volna, de a madár, egy kukkanás nem sok, de annyit se eresztett ki a
száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy gurnyasztott egész nap. Az
ezüsthúsú, aranyszőrű lónak se vették semmi hasznát, soha senkit nem
eresztett magához, rúgott-vágott, ha valaki közel akart hozzá menni.
Összehívatta a király az ország minden bölcs emberét, hogy fejtsék meg,
mi ennek az oka, de hiába! azok se mentek semmire, egyik egyet, másik mást
mondott, csak az igazira nem talált rá egyik se'.
Egyszer, mikor éppen ott rugdalózott az ezüst ló az udvar közepén, nyílott
a kis ajtó, hát ki jött be rajta? nem más, mint a legkisebb királyfi meg
az inas. Amint belépett az udvarba, ment a ló egyenesen hozzá, úgy ette a
markából az arany abrakot, azután ment egyenesen a konyhába, kézen fogta a
királykisasszonyt, ment vele a királyi apjához. Amint belépett az ajtón,
odabent volt az aranytollú madár, mindjárt elkezdett énekelni, olyan
szépen, hogy a király szeme világa mindjárt megjött tőle úgy látott, mint
akárki más. Akkor a királyfi elbeszélte neki az egész útja történetét:
hogy találta meg a rókát, hogy lopta a madarat, a lovat, a
királykisasszonyt, hogy mentette meg bátyjait az akasztófától, azután
elmondta, hogy mikor otthagyták bátyjai az erdőben megölve, ezt a róka
hogy hogy nem, megtudta, odament, feltámasztotta őtet is, az inasát is
azzal a fűvel, amivel azelőtt már a kisasszonyt is felelevenítette. Hanem
már most édesapám, tartsunk lakodalmat, én a mátkámmal megesküszöm.
A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két nagyobb fiát
mindjárt felakasztatta. A legkisebbnek pedig odaadta fele királyságát,
nagy lakodalmat csaptak, a róka is ott volt benne, hanem azután megint
eltűnt, csak akkor ment oda, ha szükség volt a tanácsára.
A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, míg meg nem halt.