– Az. És telefonálgatsz onnan. Képzelem, mekkora lesz a telefonszámlám.
– Majd apukám kifizeti, ha hazajön. Ha megtudja, rögtön kifizeti.
– Ha megtudja, hogy milyen rossz vagy, haza se jön többet, meglátod.
– De hazajön! Mindig hazajön, csak előbb megnézi a műszereket a vidéki állomásokon, hogy rendben vannak-e. Aztán hazajön. Legkésőbb szombaton.
– No, most egy kicsit távolabb van. Afrikából nem lehet hazajönni szombaton.
– Nem baj. Azt mondta, világot lát, és majd sokat mesél énnekem.
– Világot lát, világot lát… És egyszer csak észreveszi, hogy neki van a legrosszabb gyereke a világon. És akkor nem is kellesz neki többet – ijesztgette a Nénike a gyereket.
Aztán kimentek a konyhába, a Nénike uzsonnához készülődött. Jókedvűen, körülményesen dolgozott. Már el is felejtette a haragot, csendesen fütyörészett; nagyon szeretett uzsonnázni.
– Sokszor elgondolom, miért is vagy ilyen rossz. Mert különben olyan szép kis gyerek lennél, azzal az ártatlan, kék szemeddel… Kakaót kérsz vagy tejeskávét? – kérdezte váratlanul, kedvesen.
– Mustáros kenyeret.
– Rémes! Hogy tudsz ilyesmit megenni?
– Én szeretem.
Kavics az ablakban állt, fülelt kifelé. A szemétgyűjtő autó közeledett, nem vitás. Messziről megismerte a kuka hangját, furcsán köhögött, amikor beszippantotta a hasába a szemetet. Okos autó az! A kukásember csak odapenderíti a szemetestartályokat a nyíláshoz, ami tulajdonképpen az autó szája. Akkor egy szerkezet felbillenti a tartályt, egy másik kiszívja belőle a szemetet, újra lebillenti, és kész. A kukásember is azt kiáltja: „És kész!” Mást nem is igen beszél a sofőrrel, nem hallják egymás hangját a motorzajban. Aztán csak föláll arra a kis lépcsőre az autó hátulján, és kocsikáznak tovább, a következő háztömbig.
– Én vagyok a legrosszabb gyerek a világon? – kérdezte meg Kavics még egyszer, a biztonság kedvéért.
– Te bizony – mondta a Nénike, de nem nagyon figyelt. A kalácsot aprította a kávéjába, gyömöszölte egyre, csak úgy bukdácsoltak a kis falatok.
– Azért nem is kellek majd az apukámnak?
– Azért ám!
– És elvisz a kukásember, ha rossz leszek?
– Bizony, bizony!
Kavics megnyugodott. Nincs hát semmi veszély aput illetően! Ugyanis a Nénike gyakran ijesztgeti a kukásemberrel. Csakhogy az az ő barátja éppen. Első naptól kezdve, hogy ideköltöztek az új lakótelepre, barátok ők ketten. Amikor csak találkoznak, felveszi maga mellé a kis lépcsőre, és utazhat a szemetesautón utcahosszat. Vagyis hogy a kukásembert nem jól tudja a Nénike. Tehát aput se tudhatja jól, és akkor meg rendben van minden. Különben mit beszél az olyan, aki fütyül folyton, pedig nőknek az nem való. Varga-kettő is megmondhatja, kislány korában mindig kikapott, ha fütyült.
Toldi Miklós persze gyönyörűen fütyül, hallgatta már nemegyszer. De hát ő biztosan mindenhez ért, meg különben is a legerősebb ember a világon.
– Lemehetek az udvarra? – kérdezte Kavics a Nénikét.
– Nem. Már megmondtam ezerszer, hogy nem mehetsz.
– Miért nem?
– Mert lenn vannak a többi gyerekek.
– Éppen azért szeretnék lemenni én…
– Nem lehet. Én felelős vagyok érted. Azoktól meg rosszat tanulhatnál.
– Mi rosszat?
– Mit tudom én! Csak az biztos, hogy ezek utcagyerekek.