2. Kavics utcagyerek akar lenni

…Tizenöt óra… negyven perc… tíz másodperc… Tizenöt óra… negyven perc… húsz másodperc… Tizenöt óra… negyven perc… harminc másodperc…
– Köszönöm. Csókolom! – mondta Kavics udvariasan, bár tudta, hogy gép mondja a telefonba a pontos időt, és nincs élő ember a vonal másik végén; másodikos korában tudja már az ilyesmit az ember. De mégis köszönt, az úgy való! Aztán óvatosan letette a kagylót, és visszament a sarokba. Ma újra odaküldte a Nénike büntetésből.
Sok sarok van a Nénike lakásában, mert rengeteg a bútor, egymás hegyén-hátán állnak. Például az asztal alatt ott kuksol egy kisasztal, a falra pedig rengeteg tányért aggattak; unatkozhatnak ott a világ végéig, mert nem eszik azokból soha senki. A szekrény meg olyan nagy és tornyos, mintha betolták volna ide az egész Halászbástyát. Mindenesetre sok kis kuckó keletkezett ezáltal, jól lehetne köztük bújócskázni. Otthon, a saját lakásukban inkább fogócskázni lehetne, mert ott meg kevés a bútor éppen. Miért nem engedik az embert bújócskázni meg fogócskázni a lakásban, ugyan miért?
Aprókat ásított, kicsit unatkozott a sötétben. Pedig nem igazi sötét volt, csak a redőnyök zárták ki a szobából a világosságot, még szerencse, hogy nem tudták teljesen. A lécek között befurakodott a fény, csíkos lett tőle a nagy szőnyeg, mint egy zebra. Mondjuk, hogy a nagy szőnyeg egy zebra! Eszébe jutott, hogy a karosszék fölött a falon csepp kis szőnyeg lóg; odaosont érte. Minek az a falon? Letette a földre, a nagy szőnyeg mellé szépen. Így legalább csíkos lett az is: kis zebra. Most már ketten vannak, játszhatnának egymással, ha élnének persze.
A Nénike minden délután lehúzza a redőnyt, azt mondja, csak úgy tud elaludni jóízűen, ha besötétít. Most biztosan jóízűen alszik, meg se moccan a díványon, az a csirke meg csak őrködik felette a polcon. A Nénike ugyan azt mondja, nem csirke az, hanem fácán, és azért tömette ki, mert emlék. A Nénikének nagyon tetszik a fácán, ismeri minden tollát egyenként, sorolja is folyton: nézd ezt a gyönyörű pirosat, ezt a kéket, ezt a barnát… De Kavics nem simogatta még meg a madarat soha, hiába biztatja. Minek azt simogatni, ha egyszer már nem él! A Nénike néha horkant egyet-egyet a díványon. Kavics szerette volna tudni, hogy ő ugyan horkol-e álmában; már kérdezte is apuékat, de csak nevettek, nem tudott rá felelni senki.
Felállt, elzsibbadt a lába a guggolásban. Fél lábra állt, mint a gólyák. Miért állnak fél lábon a gólyák vajon? Talán benne van a lexikonban, meg is nézi majd este. A szekrény mögé, a falra mindenesetre rárajzolt egy kisgólyát.
Újra a telefonért nyúlt, tárcsázott.
…Tizenöt óra ötvenöt perc… Tizenöt óra… ötvenöt perc… tíz másodperc…
Elgondolkodva figyelte a gépasszony hangját; úgy hallatszik, mintha náthás lenne.
– Ambrus! – szólt rá a Nénike a díványról, de nem hallotta meg.
– Ambrus! – kiáltott a Nénike újra, és kikapta kezéből a kagylót, le is csapta nyomban. – Hát ez meg miféle újabb haszontalanság?!
– Telefonáltam – mondta Kavics készségesen.
– Azt vettem észre! Azért ébredtem fel a legszebb délutáni álmomból. És kinek telefonáltál, ha szabad kérdeznem?
– A pontos időnek. Megkérdeztem, hogy mennyi a pontos idő. Tetszik tudni, mennyi? Mindjárt négy óra. Öt perc múlva. Ugye, milyen jó, hogy mindjárt négy óra?
– Miért jó az? – értetlenkedett a Nénike. Álmos volt még, nyűgös, mint egy kisgyerek. A Nénike kicsi volt, Kavics a válláig ért, de különben nagyon öreg már, biztosan százéves. Erőtlenül kapaszkodott a redőny húzójába, rosszkedvűen ráncigálta fölfelé. Ahogy hadonászott, összekuszálódtak a fénycsíkok a szőnyegen, eltűnt a két zebra; de kár!

– Miért fontos az, hogy négy óra? – ismételgette a Nénike.
– Hát tetszik emlékezni! – magyarázta Kavics, fölhúzta a redőnyt is közben. – Hát azt tetszett mondani, hogy négy óráig kell a sarokban állnom.
– Azt. De miért kell ehhez a pontos idő?
– Mert mindig benn tetszik felejteni engem a sarokban. Tegnap is majdnem öt óra volt, amikor föl tetszett ébredni. Pedig tegnap is csak négyig kellett volna a sarokban állnom. Hát azért telefonáltam most.
– Megőrülök! – jelentette be a Nénike. – Máskor is telefonáltál már a pontos időnek?
– Nem. Annak nem. Csak most jutott eszembe.
– Annak nem? Hanem kinek?
– Hát a mesemondónak – emlékezett Kavics ábrándosan.
– Úgy! Szóval telefonon meséltetsz magadnak?
– Más nem mesél énnekem…
A Nénike rácsodálkozott, abbahagyta a faggatást. Fölvette a kis szőnyeget a földről, vitte a helyére vissza, de nem veszekedett, hogy micsoda rendetlenség ez. Hátat fordított Kavicsnak, úgy mondta csak később:
– Hát én nem! Arra ne is számíts! Én nem mesélek annak, aki folyton csavarog!
– Én nem csavargok – csattant föl a gyerek.
– Még tagadod? – A Nénike már megint haragudott. – Ne tagadd csak! Az iskolában délben fejeződik be a tanítás. És három óra is elmúlik, mire ideérsz hozzám. Ha egyáltalán idejössz. Én meg izgulok itt, hogy mi van veled. Az én rossz vérnyomásommal izgulok. Anyádék rám bíztak, hogy vigyázzak rád. De hogy vigyázzak, ha te folyton az utcán csavarogsz?
– Nem csavargok az utcán!
– Ki hiszi azt el?!
– Szavamra mondom!
– Tudod is te, mi az!
– Kisdobos pénztáros szavamra mondom! – erősködött Kavics, már majdnem sírt.
– Mi az, hogy pénztáros? – zavarodott bele a vitába a Nénike.
– Én vagyok a pénztáros. A kisdoboscsapatban engem választottak meg, hogy én legyek a pénztáros.
– Miért? Pénzetek is van a csapatban?
– Nincsen. De azért kell pénztáros, mert hátha lesz pénz egyszer csak. És azért választottak éppen engem, mert számtanból ötösöm van mindig.
– Azt tudom. No gyere, menjünk uzsonnázni. Már éppen itt az ideje. Folyton elbeszélgeted az időt. Evés helyett is beszélsz. Csak azt mondd meg nekem, ha nem csavarogsz, mondd meg őszintén: hol vagy annyi ideig minden délután?
Kavics hallgatott. Nézte a Nénikét, ahogy föltette a szemüvegét. Olyan szemüvege volt, ami a nyakában lógott egy hosszú madzagon. Óvodáskorában neki is madzagra varrták a kesztyűjét, úgy lógott a nyakában, utálta nagyon. A Nénike meg büszke erre a madzagra, azt mondja, hogy aranylánc és értékes. Biztosan úgy van, mert egyszer ő is akart venni magának egy aranyhörcsögöt, borzasztó drága volt, a legdrágább az egész üzletben. Az állatkereskedő elzavarta, hogy egy kisfiú úgyse tudja azt megvenni.
– Nos? – kérdezte a Nénike. – Hol vagy mindig?
Kavics csak hallgatott. Nem árulja el Toldi Miklóst úgyse!
Hogyisne! Inkább áll a sarokban minden délután. Megéri!!
– No ugye, hallgatsz! Csavarogsz te mégis! – mondta a Nénike diadalmasan, aztán egyszerre sírós lett a hangja, úgy panaszkodott. – Nem fogadsz te szót énnekem, látod, látod.
– De amikor hazaérek, akkor már rögtön megyek is a sarokba. Akkor, és már rögtön szót fogadok – bizonygatta Kavics készségesen, vigasztalta volna a Nénikét.

– Az. És telefonálgatsz onnan. Képzelem, mekkora lesz a telefonszámlám.
– Majd apukám kifizeti, ha hazajön. Ha megtudja, rögtön kifizeti.
– Ha megtudja, hogy milyen rossz vagy, haza se jön többet, meglátod.
– De hazajön! Mindig hazajön, csak előbb megnézi a műszereket a vidéki állomásokon, hogy rendben vannak-e. Aztán hazajön. Legkésőbb szombaton.
– No, most egy kicsit távolabb van. Afrikából nem lehet hazajönni szombaton.
– Nem baj. Azt mondta, világot lát, és majd sokat mesél énnekem.
– Világot lát, világot lát… És egyszer csak észreveszi, hogy neki van a legrosszabb gyereke a világon. És akkor nem is kellesz neki többet – ijesztgette a Nénike a gyereket.
Aztán kimentek a konyhába, a Nénike uzsonnához készülődött. Jókedvűen, körülményesen dolgozott. Már el is felejtette a haragot, csendesen fütyörészett; nagyon szeretett uzsonnázni.
– Sokszor elgondolom, miért is vagy ilyen rossz. Mert különben olyan szép kis gyerek lennél, azzal az ártatlan, kék szemeddel… Kakaót kérsz vagy tejeskávét? – kérdezte váratlanul, kedvesen.
– Mustáros kenyeret.
– Rémes! Hogy tudsz ilyesmit megenni?
– Én szeretem.
Kavics az ablakban állt, fülelt kifelé. A szemétgyűjtő autó közeledett, nem vitás. Messziről megismerte a kuka hangját, furcsán köhögött, amikor beszippantotta a hasába a szemetet. Okos autó az! A kukásember csak odapenderíti a szemetestartályokat a nyíláshoz, ami tulajdonképpen az autó szája. Akkor egy szerkezet felbillenti a tartályt, egy másik kiszívja belőle a szemetet, újra lebillenti, és kész. A kukásember is azt kiáltja: „És kész!” Mást nem is igen beszél a sofőrrel, nem hallják egymás hangját a motorzajban. Aztán csak föláll arra a kis lépcsőre az autó hátulján, és kocsikáznak tovább, a következő háztömbig.
– Én vagyok a legrosszabb gyerek a világon? – kérdezte meg Kavics még egyszer, a biztonság kedvéért.
– Te bizony – mondta a Nénike, de nem nagyon figyelt. A kalácsot aprította a kávéjába, gyömöszölte egyre, csak úgy bukdácsoltak a kis falatok.
– Azért nem is kellek majd az apukámnak?
– Azért ám!
– És elvisz a kukásember, ha rossz leszek?
– Bizony, bizony!
Kavics megnyugodott. Nincs hát semmi veszély aput illetően! Ugyanis a Nénike gyakran ijesztgeti a kukásemberrel. Csakhogy az az ő barátja éppen. Első naptól kezdve, hogy ideköltöztek az új lakótelepre, barátok ők ketten. Amikor csak találkoznak, felveszi maga mellé a kis lépcsőre, és utazhat a szemetesautón utcahosszat. Vagyis hogy a kukásembert nem jól tudja a Nénike. Tehát aput se tudhatja jól, és akkor meg rendben van minden. Különben mit beszél az olyan, aki fütyül folyton, pedig nőknek az nem való. Varga-kettő is megmondhatja, kislány korában mindig kikapott, ha fütyült.
Toldi Miklós persze gyönyörűen fütyül, hallgatta már nemegyszer. De hát ő biztosan mindenhez ért, meg különben is a legerősebb ember a világon.
– Lemehetek az udvarra? – kérdezte Kavics a Nénikét.
– Nem. Már megmondtam ezerszer, hogy nem mehetsz.
– Miért nem?
– Mert lenn vannak a többi gyerekek.
– Éppen azért szeretnék lemenni én…
– Nem lehet. Én felelős vagyok érted. Azoktól meg rosszat tanulhatnál.
– Mi rosszat?
– Mit tudom én! Csak az biztos, hogy ezek utcagyerekek.

– Mi az, hogy utcagyerek?
– Akik mindig az utcán vannak…
– Ezek az udvaron vannak mindig.
– Ne szemtelenkedj, jó!
– Jó. Én is szeretnék utcagyerek lenni!
– Nem lehet! Megértetted?
– Meg. Lemehetek?
A Nénike nem is válaszolt többet, visszament a szobába, most olvasni fog biztosan. Kavics ott maradt a konyhaablakban, kedvetlenül kotorászott a mustáros pohárban, nem ízlett most a kedvenc eledel. Egyre csak a gyerekeket nézte. Az udvaron rohangáltak, ordítoztak lelkesen. Kavics is szeretett volna ordítozni, vagy legalábbis odakiáltani nekik egyet. De nem tudta a nevüket se pontosan, azt a három fiút ismerte csak jobban. Ezek mindig összetartanak, a kócos nagyfiú meg a két kisebb, azok testvérek. És hozzájuk tartozik még egy lány is, egy hosszú hajú. Nagyon szép lány, az biztos. De azért futballozni persze nem tud. Ez most külön szerencse. Mert a három fiú futballozni kezdett az udvar közepén, a lány meg kiállt közülük. Leült a ház mellé a kőpárkányra, éppen a konyhaablak alá.
Kavics ennek nagyon megörült, és rögtön kakukkolt is egy-kettőt. Nagyon szépen tudott kakukkolni, a hegyen mindig megcsodálták a lánypajtásai. Még a Hatala is elismerte, hogy egyszer egy kakukk visszaszólt Kavicsnak, annyira jól utánozza ő a madárhangokat. De ez a lány, úgy látszik, nem értékeli, meg se fordult. Csak a futballozókat nézte egyre, és fésülte a haját folyton, pedig úgyis sima volt az, és mégis. Időnként odakiabált a csapatnak, hogy: „Hajrá, Ignác!” A nagyfiút hívták Ignácnak, úgy látszik, mert az nézett ilyenkor a lányra, néha intett is nagy kegyesen. A lány még sokszor kiabálta a nagyfiú nevét.
– Hajrá, Ignác! – rikoltotta Kavics is, mert barátkozni akart.
A lány visszafordult, és rányújtotta a nyelvét. Aztán csak fonta tovább a haját barátságtalanul. Kavics akkor kiborította az ablakon a mustáros üveget. Nem volt nehéz célozni, a konyhaablak nem volt magasan, csak az első emeleten, a lány meg különben nyugodtan ült. Úgyhogy a fejére csurgott a mustár pontosan.

Folytatjuk! :)

A világ legrosszabb gyereke III.rész