– Miért fontos az, hogy négy óra? – ismételgette a Nénike.
– Hát tetszik emlékezni! – magyarázta Kavics, fölhúzta a redőnyt is közben. – Hát azt tetszett mondani, hogy négy óráig kell a sarokban állnom.
– Azt. De miért kell ehhez a pontos idő?
– Mert mindig benn tetszik felejteni engem a sarokban. Tegnap is majdnem öt óra volt, amikor föl tetszett ébredni. Pedig tegnap is csak négyig kellett volna a sarokban állnom. Hát azért telefonáltam most.
– Megőrülök! – jelentette be a Nénike. – Máskor is telefonáltál már a pontos időnek?
– Nem. Annak nem. Csak most jutott eszembe.
– Annak nem? Hanem kinek?
– Hát a mesemondónak – emlékezett Kavics ábrándosan.
– Úgy! Szóval telefonon meséltetsz magadnak?
– Más nem mesél énnekem…
A Nénike rácsodálkozott, abbahagyta a faggatást. Fölvette a kis szőnyeget a földről, vitte a helyére vissza, de nem veszekedett, hogy micsoda rendetlenség ez. Hátat fordított Kavicsnak, úgy mondta csak később:
– Hát én nem! Arra ne is számíts! Én nem mesélek annak, aki folyton csavarog!
– Én nem csavargok – csattant föl a gyerek.
– Még tagadod? – A Nénike már megint haragudott. – Ne tagadd csak! Az iskolában délben fejeződik be a tanítás. És három óra is elmúlik, mire ideérsz hozzám. Ha egyáltalán idejössz. Én meg izgulok itt, hogy mi van veled. Az én rossz vérnyomásommal izgulok. Anyádék rám bíztak, hogy vigyázzak rád. De hogy vigyázzak, ha te folyton az utcán csavarogsz?
– Nem csavargok az utcán!
– Ki hiszi azt el?!
– Szavamra mondom!
– Tudod is te, mi az!
– Kisdobos pénztáros szavamra mondom! – erősködött Kavics, már majdnem sírt.
– Mi az, hogy pénztáros? – zavarodott bele a vitába a Nénike.
– Én vagyok a pénztáros. A kisdoboscsapatban engem választottak meg, hogy én legyek a pénztáros.
– Miért? Pénzetek is van a csapatban?
– Nincsen. De azért kell pénztáros, mert hátha lesz pénz egyszer csak. És azért választottak éppen engem, mert számtanból ötösöm van mindig.
– Azt tudom. No gyere, menjünk uzsonnázni. Már éppen itt az ideje. Folyton elbeszélgeted az időt. Evés helyett is beszélsz. Csak azt mondd meg nekem, ha nem csavarogsz, mondd meg őszintén: hol vagy annyi ideig minden délután?
Kavics hallgatott. Nézte a Nénikét, ahogy föltette a szemüvegét. Olyan szemüvege volt, ami a nyakában lógott egy hosszú madzagon. Óvodáskorában neki is madzagra varrták a kesztyűjét, úgy lógott a nyakában, utálta nagyon. A Nénike meg büszke erre a madzagra, azt mondja, hogy aranylánc és értékes. Biztosan úgy van, mert egyszer ő is akart venni magának egy aranyhörcsögöt, borzasztó drága volt, a legdrágább az egész üzletben. Az állatkereskedő elzavarta, hogy egy kisfiú úgyse tudja azt megvenni.
– Nos? – kérdezte a Nénike. – Hol vagy mindig?
Kavics csak hallgatott. Nem árulja el Toldi Miklóst úgyse!
Hogyisne! Inkább áll a sarokban minden délután. Megéri!!
– No ugye, hallgatsz! Csavarogsz te mégis! – mondta a Nénike diadalmasan, aztán egyszerre sírós lett a hangja, úgy panaszkodott. – Nem fogadsz te szót énnekem, látod, látod.
– De amikor hazaérek, akkor már rögtön megyek is a sarokba. Akkor, és már rögtön szót fogadok – bizonygatta Kavics készségesen, vigasztalta volna a Nénikét.