2. Kavics utcagyerek akar lenni

…Tizenöt óra… negyven perc… tíz másodperc… Tizenöt óra… negyven perc… húsz másodperc… Tizenöt óra… negyven perc… harminc másodperc…
– Köszönöm. Csókolom! – mondta Kavics udvariasan, bár tudta, hogy gép mondja a telefonba a pontos időt, és nincs élő ember a vonal másik végén; másodikos korában tudja már az ilyesmit az ember. De mégis köszönt, az úgy való! Aztán óvatosan letette a kagylót, és visszament a sarokba. Ma újra odaküldte a Nénike büntetésből.
Sok sarok van a Nénike lakásában, mert rengeteg a bútor, egymás hegyén-hátán állnak. Például az asztal alatt ott kuksol egy kisasztal, a falra pedig rengeteg tányért aggattak; unatkozhatnak ott a világ végéig, mert nem eszik azokból soha senki. A szekrény meg olyan nagy és tornyos, mintha betolták volna ide az egész Halászbástyát. Mindenesetre sok kis kuckó keletkezett ezáltal, jól lehetne köztük bújócskázni. Otthon, a saját lakásukban inkább fogócskázni lehetne, mert ott meg kevés a bútor éppen. Miért nem engedik az embert bújócskázni meg fogócskázni a lakásban, ugyan miért?
Aprókat ásított, kicsit unatkozott a sötétben. Pedig nem igazi sötét volt, csak a redőnyök zárták ki a szobából a világosságot, még szerencse, hogy nem tudták teljesen. A lécek között befurakodott a fény, csíkos lett tőle a nagy szőnyeg, mint egy zebra. Mondjuk, hogy a nagy szőnyeg egy zebra! Eszébe jutott, hogy a karosszék fölött a falon csepp kis szőnyeg lóg; odaosont érte. Minek az a falon? Letette a földre, a nagy szőnyeg mellé szépen. Így legalább csíkos lett az is: kis zebra. Most már ketten vannak, játszhatnának egymással, ha élnének persze.
A Nénike minden délután lehúzza a redőnyt, azt mondja, csak úgy tud elaludni jóízűen, ha besötétít. Most biztosan jóízűen alszik, meg se moccan a díványon, az a csirke meg csak őrködik felette a polcon. A Nénike ugyan azt mondja, nem csirke az, hanem fácán, és azért tömette ki, mert emlék. A Nénikének nagyon tetszik a fácán, ismeri minden tollát egyenként, sorolja is folyton: nézd ezt a gyönyörű pirosat, ezt a kéket, ezt a barnát… De Kavics nem simogatta még meg a madarat soha, hiába biztatja. Minek azt simogatni, ha egyszer már nem él! A Nénike néha horkant egyet-egyet a díványon. Kavics szerette volna tudni, hogy ő ugyan horkol-e álmában; már kérdezte is apuékat, de csak nevettek, nem tudott rá felelni senki.
Felállt, elzsibbadt a lába a guggolásban. Fél lábra állt, mint a gólyák. Miért állnak fél lábon a gólyák vajon? Talán benne van a lexikonban, meg is nézi majd este. A szekrény mögé, a falra mindenesetre rárajzolt egy kisgólyát.
Újra a telefonért nyúlt, tárcsázott.
…Tizenöt óra ötvenöt perc… Tizenöt óra… ötvenöt perc… tíz másodperc…
Elgondolkodva figyelte a gépasszony hangját; úgy hallatszik, mintha náthás lenne.
– Ambrus! – szólt rá a Nénike a díványról, de nem hallotta meg.
– Ambrus! – kiáltott a Nénike újra, és kikapta kezéből a kagylót, le is csapta nyomban. – Hát ez meg miféle újabb haszontalanság?!
– Telefonáltam – mondta Kavics készségesen.
– Azt vettem észre! Azért ébredtem fel a legszebb délutáni álmomból. És kinek telefonáltál, ha szabad kérdeznem?
– A pontos időnek. Megkérdeztem, hogy mennyi a pontos idő. Tetszik tudni, mennyi? Mindjárt négy óra. Öt perc múlva. Ugye, milyen jó, hogy mindjárt négy óra?
– Miért jó az? – értetlenkedett a Nénike. Álmos volt még, nyűgös, mint egy kisgyerek. A Nénike kicsi volt, Kavics a válláig ért, de különben nagyon öreg már, biztosan százéves. Erőtlenül kapaszkodott a redőny húzójába, rosszkedvűen ráncigálta fölfelé. Ahogy hadonászott, összekuszálódtak a fénycsíkok a szőnyegen, eltűnt a két zebra; de kár!