Nos, nincs sok már hátra a mesémből� Kérdezhetitek: és mi lett a lánnyal?
       A lány ma is él, boldogan él, mert megtalálta Csodaországot, s a benne rejlő kincsek egyre boldogabbá, vidámabbá varázsolták a napjait. És Őrző lett, s tudja, mily kincseket őriz, amiket egy nap majd tovább fog adni, egy nap majd talál valakit, akinek két kis kavicsot ad át, s azt mondja: zafír� És az Ember, Csodaország tudja, nem fog érdemtelenül választani, mert megtalálja a tisztaszívű embereket, akiknek majd ugyanúgy fog ragyogni a szeme, mint most az övé.

       Az Ember még ma is járja a Vakok világát, sok száz lovat számláló ménesén, s új kincsek után kutat. Rendre visszatér Csodaországba, az ő országába� fel a Toronyba, melynek ajtaja csak neki enged utat. Megfürdik a Szerelemkristály mágikus fényének erejében, néha előveszi a varázsfát, s zengő dallamok szállnak olyankor a szélben. És minden este a csillagokra függeszti varázsfényű tekintetét, ahol a sok ezernyi ragyogó fénypont közt megkeresi az egyetlen ragyogót, mely csak neki csillog, s szívében hatalmas szomorúsággal, de már megbékélve tudja: egy nap majd eljön a Holdnővér, s a Nagy Földön újra ott ragyoghat kedvese, a Szelek Hercegnője mellett.
        És addig bizony néha elővesz egy üres papirost, melyre új sorok futnak, s ahogy rezzen kezében a toll, ahogy a tinta a papiros rostjai közé olvad, kezén át beleszövi a betűkbe Csodaország kincseinek ragyogását. S tudja, lesz majd olyan, kit megérint e varázslat, és ha elég tiszta a szíve, megtalálja Csodaországot. De már soha nem viszi el a Vakok világába a varázsfa zengő dallamait, és már nem nyitja varázsfényű szemeit előttük.

       Azt kérditek hogyan?
        Nos, a választ nektek kell megtalálni, mert az első lépést nektek kell megtenni Csodaország felfedezése felé. Bizony, hisz a Szelek Hercegnője is itt van néha velünk� kérditek hol?
        Érezhetitek érintését: a tavaszi lágyan simogató szellőben, ami virágillatot hoz, s ahol csak jár, friss élettel tölti meg a levegőt� hogy éjjelre ragyogó, melegfényű csillaggá változzon.
        Emlékezzetek majd e mesére akkor, mikor egy-egy olvasott könyv sorai közt mintha csillogást fedeznétek fel, amikor úgy érzitek: egy-egy zengő dallam soha nem veszítene erejéből, s ki tudja? Egy nap talán pont tiközületek lesz olyan, aki majd egy fura, csillogó tekintetű Embertől kavicsot kapt, s kezében a kavics ragyogó ékkővé válik.
        Én kívánom nektek, hogy egy nap igenis ott állhassatok Csodaországban, lássátok, érezzétek kincseit. A Ragyogásukat, az erejüket. Kívánom, hogy egy nap ti is Őrzők lehessetek, mert Csodaország nélkülük lassan a Semmibe foszlana - s egy nap majd ti adjátok tovább e mesét, a ti unokáitoknak, s azok majdan az övékének, és Csodaország akkor még sokáig létezhet a Vakok sötét, erőszakos és unott világának közönyével szemben.
        S ha még kételkednétek, ha tanácstalanok volnátok: hát, nosza! Vegyétek elő hétmérföldes álomcsizmátokat és vágjatok neki az útnak, mely talán elvezet majd Csodaországhoz.