John Saxon:

Csodaország

       Volt egyszer egy ember, valahol, a büszke Kárpátokon innen, ahol az ezüstös színű, ezerarcú ősi folyó csöndes hullámai mossák a pázsitos partot. Ennek az embernek született egy fia.
       Boldog volt az ember, s büszke hittel vetette magát a munkába, hogy szebb, jobb világot építhessen barátaival, társaival - akiknek szintén akkoriban lettek csemetéik - hogy majdan fiaiknak, lányaiknak egyre kevesebb gonddal kelljen találkozniuk.
        S az ember mély hittel a szívében dolgozott, tervezett, épített, mert hitte, hogy jót cselekszik. A fiú cseperedett, nődögélt, napról-napra egyre szélesebben tárva ki elméjét a környező világra. Ártatlan szemeiben már egész korán ott lobogott valami fura fény, bensőjében korán felütötte fejét a vágy: tudni�. Megismerni�

        Gyermekként, korán megtanult beszélni, agya akár a szivacs szívta magába apja szavait, tanításait, intelmeit, melyek aztán később az évek során, fénylő törvényekké formálódtak benne, mik mélyen, vörösen izzva égtek tudatába.
       Ifjúként szinte nap-nap után lement a széles folyóhoz. Leült a zöld pázsitra, vagy oly közel telepedett a puha homokban a vízhez, hogy a tovasurranó ezüstös hullámok némelyike pajkosan, játékosan, vagy ha talán jobban belegondolunk, azt mondhatnánk, mintegy tanítóan, védelmezőn futott fel kezére, lábaira.
        Az ifjú, fiatal lévén, még számos dolgot nem értett, de korán ráébredt: valami miatt néha olyan furán nézik őt az emberek. Nem értette miért, nem tudta még, hogyan is van az, hogy ő valahogy igazán soha nem lett olyan, mint mások. Nem értette, s néha keserűséggel bámulta mások ifjúkori sikereit� de a folyó, a mérhetetlen bölcs, ősi folyó mindig utat mutatott, nyugalmat hozott lázadó lelkére. Amióta megismerte a betűk, a szavak értelmezését, soha nem számolt napokat, éjszakákat töltött el, hogy mások élményein át minél többet ismerjen abból a világból, ahol élt, ahová született.
        S ráébredt: a tudás fontos dolog, s a világ színes kavalkádja egy hatalmas csodaország, ahol oly sok minden történik, történhet� s ráébredt: amazok, kiket néha keserű irigységgel bámult - vakok. Ők nem látják ezt a világot� tétován, látszólagos önbizalommal csak botladoznak benne, s csak úgy emlegették: világ.
       S nem értette igazán: ők miért nem látják? Miért nem látják, amit ő: Csodaországot.
        S egy nap, kései órán, mikor már ezernyi csillag ragyogta az égboltot, papirost vett elő, s életében először megérezte azt a fura késztetést, valahonnan, mélyen a belsejéből� s leirt néhány sort.
        A sorokból napok alatt egy vers formálódott� s ahogy teltek a napok, egyre többször került elő egy üres lapocska, amire újabb sorok futottak. S az ifjú látta, hogy minden újabb versike, dal, más-más fényűvé válik tintája nyomán. Egy nap az ifjú ismét kisétált az Ezüstfolyóhoz, ujjai közt simogató lágysággal csillogott az ezüstös ragyogás� s az ifjú lehajolt a porba, felvett egy darab fát: Varázsfa - mondta, majd a csillogó folyó vizéből finoman hat ezüstös szálat font és felhúzta a varázsfára.
        Boldog mosollyal tért haza, s akik látták, nevettek rajta, s azt mondták: felesleges.
        De ő hitt, s hosszú-hosszú napokon át, bizony sokszor elkeseredésig próbálkozott, mígnem egy nap a varázsfára feszített ezüstszálak megzendültek. S az ifjú boldogságot érzett, féktelen örömöt� s attól a naptól kezdve minden nap elővette a varázsfát, s az ezüstszálakból lassan egyre szebb hangokat csalogatott elő, s bízta a szélre, hogy repítse eme hangokat tova.
        A megállíthatatlan idő szaladt, az ifjú tudta a kötelességét. Hadba lépett, készen arra, hogy ha kell, vérével védelmezze szeretteit, s Csodaországot. Marka fegyverre fonódott, míg keze esküre lendült, s tudta, érezte, nincs egyedül, akadnak mások is, talán ugyanolyan Látóemberek mint ő, akik Hittel a szívükben esküdtek. S jól tudta, eme szent eskü egy életre szól. S elsőízben érezte, a bensőjében csillogó fény egyre erősödik, egyre fényesebben ragyog. A had számos kínja, kemény feladatai sem tudták megtörni a szemei fura ragyogását, az ifjú, megértette: midőn megtanult ölni, látta igazán, mily drága, törékeny kincs is az Élet Csodaországban. És az ifjú Emberré nevelkedett.
       Később az Ember társakra lelt, olyan ragyogó fényű Látókra, mint ő maga. S társakká váltak, s az Ember elővette a teleírt lapokat, a varázsfát, s a társaival vállvetve kiálltak a Vakok elé, s elmesélték milyen Csodaország valójában. A mesét sok-sok szárnyaló hangra bízták, s a varázsfák ezüstjéből kiröppenő hangok egyre erőteljesebben, egyre szárnyalóbban szálltak a vidám szélben. A Vakok közül egyre többen mentek el, hogy lássák őket, meghallgassák a hangokat, s az Ember a társaival boldog volt, mert hitték, s látták: a ragyogás fénye betölti a Vakokat� ha nem is örökre. De jól látta az Ember, volt, ki képes volt örökre megfogni magának a ragyogást� ami aztán elhozta őt is Csodaországba, ahol az élete boldogabb, szebb lehetett, mint kinn a Vakok Világában. S az Ember egyre több helyre látogatott el, és mindenhol talált valami kincset, amire sokan csak legyintettek, nevettek, s amire ő azt mondta: zafír, ők azt mondták: kavics. A Vakok közül sokan törtek az élre, sok ármánnyal, hazugsággal vagyont gyűjtöttek, s kinevették az Embert, mert kavicsokat szedegetett, de ő hitt a varázslatban, s a kavicsokból Csodaországban mind-mind fénylő drágakő vált, és az Ember őrizte eme kincseket, s aki kíváncsi volt, és képes volt kinyitni a szemét, tiszta szívvel közeledni, azoknak mind-mind örömmel mutatta meg Csodaország ragyogását.