Egy nap Távolsziget messzi idegenjében, az Ember találkozott egy meseszép Lánnyal, aki olyan volt, akár a napkeltében ébredő lágy tavaszi szellő. Bársonyosan simogató, kedves, vidám, s virágillatú pajkossággal libbent számos helyre, s ahol csak megérezték fuvallatát, oda friss életet lehelt. Hosszú, selymes haja csillogóan nevetett a szélben, s az Ember szíve nagyot dobbant. Tudta, érezte, megtalálta azt a Lányt, akinek élete legszebb kincsét szánta örökre. Magában Szelek Hercegnőjének hívta�
        A meseszép Hercegnő beszélgetett az Emberrel, s megérezte a belőle áradó fényt, a benne rejlő varázslatot. Felismerte az Ember szemeiben az oly sokat keresett Csodaország ragyogását.
       A beszélgetésből több lett� az első sétát sok más követte, s a Hercegnő egyre bizonyosabban érezte Csodaország pulzáló drágaköveit, s vágyott rá, hogy a kapuk megnyíljanak előtte, s ő végre beléphessen és életét végre az oly vágyott mindent eltöltő boldogság, és szeretet vezérelje.
       Három Tengerek Szigetén, egy séta alkalmával az Ember a Tűzhegy ősi ormán, egy lávakövet vett fel a földről, s a Hercegnő felé nyújtotta: drágakő� - mondta, s a meseszép lány, szemeiben Csodaország minden csillogásával, komolyan bólintott, ujjait a kőre fonva: tudom� s csodásan ragyog� a legfényesebben minden világon.
        S a lávakő, a kezük ölelésében vérnarancsvörösen izzó kristállyá változott. Lángoló lobogása beléjük olvadt, még színesebbé varázsolva Csodaország hihetetlen fényeit.
        Szerelemkristálynak nevezték el, s szent fogadalmat tettek: mindennél jobban őrzik majd.
        A kristály ragyogása, tüze, sosem látott magasságokba repítette őket, fel egészen a csillagokig, akik együtt nevettek velük, s hitték tiszta szívükben: örökkön tart majd.

        Fenn, magasan, túl a csillagokon, az istenek hegyén, a Mindenhol, a Sehol, a Mindig és Sosem ormainál, ahol vastag, áthatolhatatlan ködként - egy folyton változó labirintusban ott tekeredik, csavarodik, gomolyog a soha meg nem szűnő Idő. Az Időfolyam, s a négy szikla metszéspontjában tejfehér, sűrű párában egy szikla áll. Ezen szikla tetején áll Seholsincs vára. A vár erős falai egyszerre voltak jelen mindenhol, sehol, mindig és sosem�. s a várban, egy hatalmas teremben ott állott a világ Szövőszéke régebben talán, mint maga az Idő.
       A Szövőszék soha nem pihent, s három, vénséges vén Párka csontos ujjai gondoskodtak arról, hogy a fonal, melyet valahonnan a Semmiből húztak elő, soha ne fogyjon el� s fura, számos bonyolult mintát tartalmazó szinte láthatatlan szövet tekeredett le� hogy aláhullva leple lehessen a Világnak és Csodaországnak egyaránt. S a készülő szövetben ott volt minden, a tengerek, a szelek, a fák, még az aprócska hangyák is� s a Párkák az Idő kezdete óta szorgalmasan szőtték a fonalak milliónyi vékony szálait egyetlen hatalmas lepellé� 
        Egyikük apró csillogást vett észre az egyik leheletfinom szálon�
        Alápillantott a csillagokra, a szokatlan ragyogásra, s csontos ujjának egyetlen parancsára a vékony fonalszál elszakadt.

        Egy hűvös téli este, a Holdnővér alászállott Távolszigetre, s mélykék éjszakába burkolva, magával ragadta a meseszép Szelek Hercegnőjét. Elszakítva kedvesétől a Nagy Földre vitte, ahol a Hercegnőből fényesen ragyogó csillag született�
       Az Ember, midőn hírt kapott - megrogyott a csapás alatt. Szíve haraggal, pusztító dühvel telt meg� s miután hazatért Távolszigetről, az Ezüstfolyóhoz ment. A folyó tovavitte mardosó haragját, helyébe mérhetetlen, soha nem szűnő szomorúságot hozott.
       S az Ember tudta, mit kell tennie, mert egy, csak általa, csak neki ragyogó Újcsillag megsúgta neki.