A Vakok Világának rideg, közönyös versengése, a törtetés már így is sok bajt hozott Csodaországra. S akadtak olyanok bizony, kik méltatlanokká váltak, elárulták, s minden egyes árulás után Csodaország gyengébb lett, foszladozott, s ott betüremkedett a Vakok kegyetlen, szürke, üres világa.
        S az Ember mindig nekilátott és befoldozta a réseket, megerősítette a határokat, de tudta, ez már nem lesz elég.
       Visszatért hát Csodaországba és miután befoldozta a sebeket, magas falakat emelt, új kapukat állított fel, s Csodaország közepén egy hatalmas, karcsú, az egekig szökő tornyot kezdett építeni.
       S a falat nem márványból, nem sziklából faragta, hanem tavaszi szellőből, virágillatból, mosolyból, érintésből és emlékkövecskékből. Mindezeket jól megforgatta a szerelemkristály lobogó tüzében, beleszőtte lelkét s a torony falát kora őszi köddel kötötte össze� s tudta, ezen falak minden ostromot kiállnak, míg idő az idő.
        Kék rózsafából vastag ajtót ácsolt, melyre erős vaspántokat és zárat kovácsolt. Visszatért az Ezüstfolyóhoz és visszakérte azt, amit nemrég elvitt tőle és a vaspántokba és zárba belekovácsolta az Ezüstfolyótól visszakapott minden pusztító dühét, és haragját.
       A Torony legfelső díszes termét Csodaország legszebb köveivel, kincseivel rakta teli, s a terem közepén könnygyöngyökből szép oltárt emelt, melyre bíborharmatot terített, s az oltár közepére ékes foglalatban a Szerelemkristályt helyezte. A kristály ragyogó fénye azonnal betöltötte a termet, átmelengetve a szívét, ott, hol eddig őrizte a kristályt� az Ember tudta, most már igazán biztonságban van� s már soha senki nem férhet hozzá, nem lophatja el, nem becsmérelheti� s tudta, a kristály ragyogása várni fogja nap mint nap a visszatértét.
        S az Ember szívében szomorúsággal bezárta a torony kékrózsafa ajtaját s Csodaországot még egy varázslattal erősítette meg, mielőtt visszatért volna a szürkék életébe. Már nem állott nyitva a kapu bárkinek� aki idetévedt és csalfa volt valójában, az nem látott mást, csak üres, kietlen sivatagot. Köveket a porban, öreg, megfáradt sziklákat, a pusztulás nyomait� ám, kinek szíve valóban tiszta volt, és képes volt hittel a szívében belépni, annak Csodaország lassanként megmutatta a kincseit.
       S az Ember most már tudta: Csodaország, az ő országa, felvértezte magát az ármánnyal szemben; visszatért a vakok világába új kincsek után kutatni.
       De immáron nem vitte el újra a vakok elé a varázsfa zengő hangjait, nem mutatta meg nekik országa kincseit. Szemeit behunyta, hogy ne láthassák azok csillogását, de titokban továbbra is kereste, gyűjtötte a drágaköveket, s szépen sorban ezek mind-mind Csodaországba kerültek, hogy pompájukkal még értékesebbé tegyék azt. Akadtak vakok, kik találkoztak az Emberrel. Ki így, ki úgy� volt ki megérzett valami fura, addig sosem tapasztalt erőt, nyugalmat, harmóniát� és tétován néztek, hitetlenkedve az Emberre, aki nem nyitotta ki feléjük varázsfényű szemeit, nem mutatta meg valódi csillogásukat. S bizony akadtak olyanok, kik aztán, míg csak képesek voltak felidézni ama érzést, megpróbáltak a nyomára bukkanni, megkeresni újra, érezni� de kitartásuk kevés volt, mert gúzsba kötötte őket a Vakok világának törvénye.
        S az Ember rendre visszatért Csodaországba, az ő országába, hogy a Vakok rideg világa után nyugalmat, megbékélést találjon. Gyönyörködhessen, ápolhassa minden eddigi drágakövét, hogy azok hálás ragyogással erőt adjanak neki. S mindig visszatért a Toronyba, ahol a legdrágább kincsét őrizte, melyet csak ő érinthetett meg, s midőn a kristály ragyogása átmelengette a szívét, ahogy érezte magán a narancsszín lángokat, megbékélt.
        És sok-sok éjen a Vakok világában is hosszan nézte a csillagokat, de leginkább a csak neki ragyogó Újcsillag fényében fürdött, ahányszor csak tehette.

        A Vakok világában élt egy lány, aki hosszú éveken át fura vágyat érzett valami után, amit talán soha nem tudott igazán szavakba önteni. Amit lehet, csak álmaiban látott� de kitartóan kereste, kutatta a nyomait a Vakok Világának unott, fásultfényű nappalaiban.
       Egy nap ez a lány találkozott egy Emberrel, akiben megérzett valamit abból az ismeretlen, vonzó kincsből, amit mindezidáig oly hiába keresett.
És az az Ember egy másik Emberhez irányította, s segítségül, egy szépen ragyogó drágakövet bízott rá. A lány megérezte magában Csodaország egyik kincsének ragyogását. Eddigi félvak szeme Látóvá vált, s ragyogása kiemelte a Vakok tömegéből.
        S a Vakok közt akadtak, kik irigyelték, félték és nem értették ezt a ragyogást. Bántották a lányt, kényszeríteni akarták arra, hogy dobja el magától a ragyogó ékkövet. A lány azonban dacolt mindennel és mindenkivel. Dacolva a fájdalommal, a megaláztatással nem dobta el a kincset, mert tudta, az majd segít neki eljutni Csodaország kapujához, ahol igazi kincseket talál majd, s ettől élete sokkal boldogabb lesz.
       S a kő elvezette az Emberhez, akiben hamar meglátta Csodaország fényeinek ragyogó tisztaságát. S bár az Ember is látta a lány szemében a kezdődő Ragyogást, hallotta szavaiban a vágyat, a tudásszomjat, de várt, s a lány megértette: első szabálya Csodaországnak - a türelem. S apró jelekből értette ezt meg, de észrevette s várt türelmesen, mert tudta, remélte, Csodaország nem zárja be előtte a kapuit. A türelem meghozta a gyümölcsét, az Ember látta, ez a lány valóban tiszta szívű, s beengedte országa kapuján. A lány boldognak érezte magát, s tudta, a megtalált kincsek segíteni fognak rajta mindig, valahányszor bajba kerül, valahányszor úgy érzi, a Vakok világának ridegsége elveszi életerejét. Tudta, érezte, vigyázni fog ezekre a kincsekre, s nem engedi senkinek sem, hogy ártó, aljas szándékkal kárt tehessenek bennük. Csodaország pedig ezentúl mindig ott fog ragyogni benne, és számtalan, sokszor talán láthatatlanul segíti, boldogítja.
       S látta a lány a Tornyot. Az egekig szökő, magas, karcsú Tornyot, melyet vágyott látni. Vágyott látni a néha- néha belőle áradó varázslatosan csábító meleg fényt� Közelebb lépett hozzá, óvatosan bekopogott a kékrózsafa ajtón, s akkor látta igazán, a távolról karcsú, látszólag gyenge falak mégis mily erősek, szilárdak. Megértette a rózsafa ajtó tompa neszéből: ez az ajtó soha nem nyílhat meg előtte, s megérezte a vaspántokba kovácsolt harag erejét, s tudta: örökre űzetik az, ki erőszakkal próbál utat törni a Toronyba.
        Az Ember egy nap elment a lányhoz Csodaországban, lehajolt a földre, s két ragyogó drágakövet emelt fel onnan.
       A Barátság, a Bizalom köveit.
        - Légy Őrző - mondta - légy egyike azoknak, kik vigyázzák Csodaországot, hogy egy nap majd, mikor eljön az idő, s arra érdemeseket találsz, tovább tudd adni a kincset, tovább tudd adni az utat, mely Csodaországba vezet. Mert Csodaország csak így létezhet tovább. Őrzők által, kik vigyázzák, ápolják kincseit, s ha eljön az idő, tudják, kiknek adják tovább e hatalmas gazdagságot.
        A lány szemei könnyel telítődtek, s szent fogadalmat tett, igen: őrzi eztán Csodaországot.
       Szívében, szemeiben új erővel, új ragyogással tért vissza a Vakok világába, s alig néhány hét alatt már látta: Csodaország, a benne rejlő erő milyen egyszerűen és gyorsan segíti mindennapjait. Addigi élete egyre jobban kezdett alakulni, már nem kellett harcolnia minden nap, s egyre kevesebben, egyre kevésbé bántották. S az Ember szíve örömmel telt meg, látván ezt.