1. Kiskő-Ambrus-Kavics

A gyerek a sarokban állt, büntetésből, de nem bánta. Megéri! És különben is, tud ő játszani a sarokban is, ha akar. Leginkább rajzol, a szekrény mögé a falra, mindenfélét. Elég gyakran állítja sarokba a Nénike, hát lassan tele is lesz a fal képekkel. Eleinte főleg krumplikat rajzolt, horpadt hasú uborkát. Később pálcikaembert meg kutyákat. Legutóbb Eger vár ostromát véste a mészbe, ágyúkkal, létrákkal, lőporos hordókkal. Több napig dolgozott rajta, le is töredezett a körme a munkában. Az iskolában csúfolták a lányok, hogy biztosan rágja. De a barátai nem hitték el ezt, tulajdonképpen a lányok se. Másodikos korában már nem rágja a körmét az ember, az nagyon gyerekes!

Most a meteorológiai állomást rajzolta, és ettől kicsit szomorú lett. Két hónapja, mióta ideköltöztek a lakótelepre, a szép új lakásba, egyre csak azon gondolkodott, hogy vissza kellene szökni a hegyre valahogy.
A hegyen van a meteorológiai megfigyelőáilomás, ott laktak ők eddig, mert az volt apu munkahelye egyben. Apu foglalkozását úgy nevezik, hogy meteorológus. Az osztályban egy gyerek se értette pontosan, hogy mit jelent ez, a Hatala meg ki se tudta mondani ezt a furcsa szót. Pedig igazán könnyű apu munkáját megérteni, ő legalábbis értette nagyon.
Legelsőnek a csapadékmérőt rajzolta fel a falra most. Olyan lett, mint egy kályhacső. Igaz, a valóságban is olyan. Azt nézték meg apuval mindig legelőször: van-e benne eső és hány milliméter. Apu napjában többször is végigjárta a műszereket, mindig ugyanabban az órában, ez a szabály. A gyerek meg kísérte. Apu leolvasta a műszerekről a számokat, jelzéseket; ezek mind az időjárásról mutattak valamit. Ő vitte utána a nagy füzetet, a naplót. Abba jegyezte be apu, amit látott. Volt úgy, hogy azonnal jelentette telefonon az adatokat a központnak. Amikor fagyveszély volt, vagy vihar készülődött, apu még éjszaka is figyelte a műszereket. Legtöbb gyerek fél a villámtól. Ő sose félt! Kisebb korában azt hitte, hogy apunak a villámok is szót fogadnak, később pedig megértette, hogy a villámhárító óvja meg az embert.
Két villámot is rajzolt a falra, de nem lett szép egyáltalán. A villámnak a színe szép, a tüzes fénye. És jó szaga is van. Hatala mindig kinevette, amikor mondta, hogy jó szagú a levegő, ha villámlik. Persze Hatala azt se tudja, hogy mi az égzengés igazából. Azt mondja, vasgolyókkal gurigáznak fenn az angyalok. Kár, hogy nem tanította meg Hatalának a dörgés-villámlást, most már nem nagyon lesz erre idő.
Mert éppen ez a nagy baj, hogy a barátai mind ott maradtak a hegyen. Most még találkozik velük, mert év végéig visszajár a hegyi iskolába. De éppen tegnap mondta anyu, hogy egy hét múlva évzáró, és hogy átíratják majd a lakótelepi iskolába. Akkor hogy lesz most ezután?! A házbeli gyerekekkel nem tud barátkozni sehogy se, pedig akart, nagyon is. Igaz, eleinte azok is akarták, csakhogy a Nénike nem engedte. Anyu találta ki a Nénikét, hogy vigyázzon a gyerekre, amikor ő nincs itthon. És a Nénike olyan nagyon vigyáz, hogy nem engedi le őt az udvarra sohase. No hiszen, feljöttek a többi gyerekek! Sokszor becsöngettek a Nénike ajtaján, amikor látták, hogy ő megjött az iskolából. De hiába. A Nénike becsapta az orruk előtt az ajtót, és azt kiabálta, hogy ez magánlakás. A gyerekek nem értették, miért van ez így, és mindenesetre őrá haragudtak meg egyhangúan. Most már nem is akarnak vele játszani, észre se veszik. Legföljebb az a kicsi, az az óvodás, az kiabál neki szemtelenségeket, olyasmit, hogy hegyi majom, hegyi ló…
Elkészült a hőmérők házikója is. Szép íett a rajz. Igaz, ez volt a legszebb a meteorológiai állomáson is, ez a csepp fehér házikó. Az oldalán zsalugáter, a tetején igazi háztető. Bende Ági mindenáron babaszobát akart berendezni oda, pedig nem is babázott különben, csak a házikóra vágyott. Ági is a barátja, de azért nagyon buta mégis. Tudhatná, hogy a házikó nem játék, abban a hőmérők laknak, azokat védi éppen, hogy pontosan mérhessenek

A szélzsákot könnyen lerajzolta, olyan az, mint egy hurka vízszintesen. A barométerrel viszont sokat vesződött. Különös, furcsa műszer az különben is, nem is nagyon értette, hogy mire való. Apu akkor azt mondta, nem baj az, ha nagyobb lesz, majd megérti, mi is az a légnyomás. És inkább mesélt. Azt mesélte, hogy régen, amikor nem voltak még műszerek, sok minden furcsaságot találtak ki az időjárásról az emberek. Azt hitték, hogy a levelibéka meg tudja jósolni, milyen idő lesz, és hogy harangozással el lehet kergetni a viharfelhőket.
A felhőkről is mesélt apu meg a szélcsaládról. A legkisebb gyereket úgy hívják, hogy szellő, nagyon kedves, barátságos, mindenki szereti. De goromba, veszedelmes tagjai is vannak a családnak, például a tornádó meg a tájfun. Ezek erősek és gonoszak, házakat rombolnak össze, felborítják az autót, elsüllyesztik a kisebb hajókat. Szerencsére azt is mondta apu, hogy ezek a szelek csak a távoli földrészeken dúlnak, mert a gyerek így is félt egy kicsit, és röpülő háztetőkről álmodott.
Mindenesetre olyan gyönyörű, érdekes volt ez az ő régi otthonuk, szebb, mint a Vidám Park. A gyerek ott szeretett volna élni a világ végéig.
Most még mese sincs esténként! Anyu nem ér rá, ha itthon van, akkor se, néha meg délutános a fodrászüzletben. Eddig is főleg apu volt az esti mesélő, de most folyton utazik. Apu most már a központban dolgozik, és járja az országot, elutazik mindenhova, ahol meteorológiai megfigyelőhely van. Megvizsgálja mindenütt a műszereket, hogy pontosan mérnek-e. Apu azt meg tudja állapítani, jobban, mint bárki más, az már biztos! Azért küldték most el Afrikába, egy furcsa nevű országba, mert ott is tud segíteni a műszerek felállításában. Csak az a baj, hogy egy egész hónapig szerelik ott a meteorológiai állomást, az nagyon sok idő! Talán a születésnapjára mégis hazaér már apu. Az lenne a legszebb ajándék! Ha még mást is akarna adni, akkor ő nem kérne semmiféle játékot, csak azt, hogy ne kelljen a Nénikéhez járnia megőrzésre.
Rosszkedve lett megint, nem is rajzolta már fel a napfénymérőt. Mit keresne az itt a szekrény mögött, a csúf sötétben?! ,
Csak azért nem szökött vissza a hegyre mégse, mert megismerte Toldi Miklóst. Most már nem is tervezi a szökést többet, és azt se bánja, ha a házbeli gyerekek nem barátkoznak vele. Toldi Miklós többet ér, mint az összes gyerek együttvéve!
Amikor megismerkedtek, Toldi Miklós nem hitte el, hogy őt Kavicsnak hívják. Eleinte a tanító néni se hitte, ott fenn a hegyi iskolában. Amikor beíratták az elsőbe, a tanév elején előfordult, hogy a tanító néni a nevén szólította őt, vagyis hogy azt mondta: Ambrus! Ő meg csak ült a helyén továbbra is, és nézett a tanító nénire áhítattal. Csak amikor a padszomszédja meglökte, akkor állt fel csodálkozva, a gyerekek meg kuncogtak. A tanító néni is mosolygott, és csóválta a fejét. De egyszer már nem mosolygott, hanem behívatta aput, és panaszkodott, hogy milyen figyelmetlen a fia, még a saját nevét se hallja meg. Apu akkor megmagyarázta, hogy az ő saját neve Kavics. Vagyis hogy Kiskő-Ambrus-Kavics.
Aput úgy hívják, hogy Kiskő Ambrus, és őt is pontosan így nevezték el, amikor megszületett. Anyu akarta ezt, hadd örüljön apu, meg azért is, mert úgy találta, gyönyörű név ez. Anyut gyerekkorában úgy hívták, hogy Varga Mária. Egyszer csak lett egy osztálytársa, akit pontosan Varga Máriának hívtak, pedig nem is volt rokon. Attól kezdve anyut úgy szólították az iskolában, hogy Varga-kettő. Apu, ha viccel, most is úgy szólítja a saját feleségét, hogy Varga-kettő. Anyu mesélte, hogy amíg kicsi volt, sokat bőgött a neve miatt. Nagylány korában pedig megszámolta, hogy a telefonkönyvben tizenkét Varga Mária van. Hát még mennyi lehet, akinek nincsen telefonja! Ezért elhatározta, hogy az ő gyerekének valami különleges, szép nevet ad majd… Úgyhogy apu neve pont megfelelt anyu elképzelésének.
Mesélték, hogy apu csak nevetett akkor, és azt mondta, egy csecsemőt nem lehet Ambrusnak szólítani. És mert a vezetéknevük

Kiskő, hát Kavicsnak nevezte el, mindjárt egyórás korában. Azóta így hívja őt mindenki a családban meg az iskolában is. Úgy megszokta a becenevét,

hogy nem is hallgat másra. Pedig különben büszke az igazi nevére, mert mindössze kétszer fordul elő a telefonkönyvben, abból is az egyik nagypapát, a másik aput jelenti. Elsőben, amikor megtanulta a betűket, rögtön beírta az otthoni telefonkönyvbe harmadszor is a nevet, vagyis a sajátját, apué alá. A lakcímhez meg a telefonszámhoz csak ismétlőjelet tett, elég nagy munka volt az így is. Azóta már gondolt rá, hogy más telefonkönyveket is ki kellene így javítani, az ismerősökét mondjuk, de aztán nem merte mégsem.
Az újsághirdetésbe mindenesetre a hivatalos nevét tetette. A múltkorában írt ugyanis a Gyermekújság szerkesztőségének. Azt kérte, hogy hirdessék ki a következő számban, hogy Kiskő Ambrus levelező pajtást keres. Sokszor látta már a Gyermekújságban, hogy más gyerekek is ezt tették. Igaz, hogy ő nagyon utál írni, még azt se írta meg sokszor, ami kötelező volt, nemhogy még levelet… De ez csak most jutott eszébe. Amikor a hirdetést feladta, még nem ismerte Toldi Miklóst, és nem barátkozott vele senki. Hátha nem jön válasz, most már csak azt reméli.
Nyújtózkodott egyet, elálmosodott egy picit. Néha elálmosodik itt a sarokban, különösen, ha így sokat gondolkodik. Pedig holnap is a sarokba állítja őt a Nénike, mert lesz rá oka megint, az biztos.

Folytatása következik

A világ legrosszabb gyereke II. rész