A világ legrosszabb gyereke II. rész

Csillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktívCsillag inaktív
 

Tartalomjegyzék

2. Kavics utcagyerek akar lenni


…Tizenöt óra… negyven perc… tíz másodperc… Tizenöt óra… negyven perc… húsz másodperc… Tizenöt óra… negyven perc… harminc másodperc…
– Köszönöm. Csókolom! – mondta Kavics udvariasan, bár tudta, hogy gép mondja a telefonba a pontos időt, és nincs élő ember a vonal másik végén; másodikos korában tudja már az ilyesmit az ember. De mégis köszönt, az úgy való! Aztán óvatosan letette a kagylót, és visszament a sarokba. Ma újra odaküldte a Nénike büntetésből.
Sok sarok van a Nénike lakásában, mert rengeteg a bútor, egymás hegyén-hátán állnak. Például az asztal alatt ott kuksol egy kisasztal, a falra pedig rengeteg tányért aggattak; unatkozhatnak ott a világ végéig, mert nem eszik azokból soha senki. A szekrény meg olyan nagy és tornyos, mintha betolták volna ide az egész Halászbástyát. Mindenesetre sok kis kuckó keletkezett ezáltal, jól lehetne köztük bújócskázni. Otthon, a saját lakásukban inkább fogócskázni lehetne, mert ott meg kevés a bútor éppen. Miért nem engedik az embert bújócskázni meg fogócskázni a lakásban, ugyan miért?
Aprókat ásított, kicsit unatkozott a sötétben. Pedig nem igazi sötét volt, csak a redőnyök zárták ki a szobából a világosságot, még szerencse, hogy nem tudták teljesen. A lécek között befurakodott a fény, csíkos lett tőle a nagy szőnyeg, mint egy zebra. Mondjuk, hogy a nagy szőnyeg egy zebra! Eszébe jutott, hogy a karosszék fölött a falon csepp kis szőnyeg lóg; odaosont érte. Minek az a falon? Letette a földre, a nagy szőnyeg mellé szépen. Így legalább csíkos lett az is: kis zebra. Most már ketten vannak, játszhatnának egymással, ha élnének persze.
A Nénike minden délután lehúzza a redőnyt, azt mondja, csak úgy tud elaludni jóízűen, ha besötétít. Most biztosan jóízűen alszik, meg se moccan a díványon, az a csirke meg csak őrködik felette a polcon. A Nénike ugyan azt mondja, nem csirke az, hanem fácán, és azért tömette ki, mert emlék. A Nénikének nagyon tetszik a fácán, ismeri minden tollát egyenként, sorolja is folyton: nézd ezt a gyönyörű pirosat, ezt a kéket, ezt a barnát… De Kavics nem simogatta még meg a madarat soha, hiába biztatja. Minek azt simogatni, ha egyszer már nem él! A Nénike néha horkant egyet-egyet a díványon. Kavics szerette volna tudni, hogy ő ugyan horkol-e álmában; már kérdezte is apuékat, de csak nevettek, nem tudott rá felelni senki.
Felállt, elzsibbadt a lába a guggolásban. Fél lábra állt, mint a gólyák. Miért állnak fél lábon a gólyák vajon? Talán benne van a lexikonban, meg is nézi majd este. A szekrény mögé, a falra mindenesetre rárajzolt egy kisgólyát.
Újra a telefonért nyúlt, tárcsázott.
…Tizenöt óra ötvenöt perc… Tizenöt óra… ötvenöt perc… tíz másodperc…
Elgondolkodva figyelte a gépasszony hangját; úgy hallatszik, mintha náthás lenne.
– Ambrus! – szólt rá a Nénike a díványról, de nem hallotta meg.
– Ambrus! – kiáltott a Nénike újra, és kikapta kezéből a kagylót, le is csapta nyomban. – Hát ez meg miféle újabb haszontalanság?!
– Telefonáltam – mondta Kavics készségesen.
– Azt vettem észre! Azért ébredtem fel a legszebb délutáni álmomból. És kinek telefonáltál, ha szabad kérdeznem?
– A pontos időnek. Megkérdeztem, hogy mennyi a pontos idő. Tetszik tudni, mennyi? Mindjárt négy óra. Öt perc múlva. Ugye, milyen jó, hogy mindjárt négy óra?
– Miért jó az? – értetlenkedett a Nénike. Álmos volt még, nyűgös, mint egy kisgyerek. A Nénike kicsi volt, Kavics a válláig ért, de különben nagyon öreg már, biztosan százéves. Erőtlenül kapaszkodott a redőny húzójába, rosszkedvűen ráncigálta fölfelé. Ahogy hadonászott, összekuszálódtak a fénycsíkok a szőnyegen, eltűnt a két zebra; de kár!