Lusta Jankó

Élt hetedhét országon túl egy igen-igen lusta fiú.

Míg az édesanyja, édesapja élt, csak volt neki mit aprítani a tejbe, de mikor meghalt az édesanyja, édesapja, nem akart dolgoznyi, csak nekitámaszkodott a kapufélfának.

A szomszédjába lakott egy özvegyasszony. Azt mondja neki:

- Hallod-e, Jankó, keresztű szalmát nem csinálsz, ez így nem lesz jó! Fogjá munkáho!

- Nem fogok én, majd ád az Isten.

- Ád az Isten? Hisz amit ád az Isten, azt el is veszi.

Elmegy az özvegasszony, Jankó meg továbbra is támasztja a kapufélfát. Egyszer csak huss, egy sereg vadliba beszáll az udvarára. Megörül Jankó, szalad a szomszédasszonyáho.

- Gyöjjön csak, gyöjjön csak, adott az Isten!

- Mit, te Jankó?

- Gyöjjön, nem tudom én!

Megyen az özvegyasszony, nézi, csudálkozásába összecsapja a kezit:

- Jankó, hiszen ezek vadlibák!

A vadlibák megijedtek, huss, egyszerre elrepültek.

- No, látod-e, látod-e, Jankó, hogy amit adott az Isten, azt könnyen el is vette. Láss csak munkáho!

- Nem dógozok én.

- Nem? Hát mit csinálsz?

- Lopok.

- Lopsz?

- Lopok.

- De hisz elcsípnek, tömlöcbe visznek.

- Majdcsak nem talán.

- De bizony, János. Majd a lopott jószág maga rád kiabálja, hogy te loptad.

- Nem bánom, nem dolgozok, lopok.