A buták versenye
Tartalomjegyzék
3. oldal / 3
Az ember csöndesen folytatja a szót:
- Rongyos szegény, rossz a kabátja is, maga húzza a szekeret.
- Jaj, jó ember, visszamegy még maga oda?
- Vissza én, holnap reggelre már ott is kell lennem.
- Van egy szürke lovam, nem vinné el neki? Hogy ne neki magának kelljen húzni azt a szekeret!
- Dehogynem! Elviszek én akármit.
- Maradt még vagy három kalácsom is az ünnepről, aztán sütök még három libát, meg gyűjtöttem egy kis pénzt, amiről az uram nem tud. Vigye el neki, hogy legyen mivel forgasson egy kicsit. Meg most jut még eszembe: a férjem elcsalt a múlt vásáron egy bundát egy buta asszonytól, vigye el szegénynek azt is, hogy ne fázzék.
| "Úgy látszik ráakadtam, akit kerestem - gondolta az ember. - Nem is kellett olyan messze mennem." De nem szólt. Lepihent ott egy kicsit, az asszony meg nekifogott a sütésnek. Levágta a libákat, s elkészítette az útravalót. Reggel felkelt az ember, felnyergelte a lovat, s úgy ment el. |
Alig ment el az ember, mindjárt érkezett haza a kereskedő. Az asszony hangos vidámsággal fogadta, már messziről:
- Gyere, gyere, hírt hallottam a fiunkról!
A kereskedő hitetlenkedve nézett rá:
- Menj el, tán megbolondultál?
- Nem is hiszed? Itt a bizonyíték! Nézd meg, elküldtem a lovat neki. Szegény csonttal meg ronggyal kereskedik odaát, maga húzza a szekeret! Küldtem neki egy kis kalácsot is, meg három libát, s még a kis gyűjtött pénzből, amiről te nem is tudtál. Na, meg a bundát is, amit arról az asszonyról lecsaltál!
A kereskedő nagyot lélegzett, úgy ránehezedett a haragosság.
- Ki volt az, te boldogtalan, akinek te ezeket adtad?
- Egy ember a másvilágból! Egyesen a másvilágba ment.
- Csak butaság ne volna a világon - kiáltotta az ura. - Hogy valaki ilyen hiszékeny, ilyen tökkelütött, ilyen buta tudjon lenni!
Azzal a kereskedő elindult nyomban az ember után. Az ember már messziről észrevette, hogy valaki mérgesen siet utána. Bement a közeli erdőbe, megkötötte a lovát egy fához. Arrébb, az erdő szélén is volt egy fa, amelyik úgy állott, mintha el akart volna dőlni. Az ember fogta magát, nekidőlt, úgy tett, mintha azt támasztotta volna.
A kereskedő odament hozzá, és kérdezte tőle:
- Mondja! Nem látott egy embert erre menni egy szürke lovon?
Az ember látta, hogy a kereskedőnek a méreg már-már az eszét veszi. Azért így felelt:
- Dehogyis nem láttam! De hiába is megy utána, mert az olyan erős ember, hogy senkitől sem fél!
A kereskedő megriadt egy kicsit. Nyelt egyet. De a mérgét csak nem nyelte le.
- Mondja, magától sem fél? - kérdezte.
Felelte az ember nyugodtan:
- Tőlem fél.
- Nem lenne szíves, hogy nekem visszahozza azt az embert? Adok száz forintot.
Az ember azt gondolta: "No, kipróbálom ennek is a butaságát." S azt felelte:
- Nem mehetek! Mert arra vagyok ítélve, hogyha ezt a fát nem támasztom, apám, anyám, testvérem, mind meghalnak.
A kereskedő valóban se látott, se értett a dühétől és fukarságától. Azt mondta:
|
- Tartom én addig azt a fát! Csak menjen gyorsan! Hozza vissza, mert nagyon sok mindent elcsalt a feleségemtől! A kereskedő egész nap várta az embert, hogy jöjjön vissza. Mikor megunta a várást, nagy óvatosan félreugrott, nehogy ráessen a dűlő fa. Akkor látta, hogy a fa nem dől le, akkor látta, hogy őt, a nagy ravaszt is lóvá tették. |
- Miért jöttél haza? - kérdezte az asszony, akit a konokság akkor is még megtartott a butaságban.
- Mert volt olyan buta még, mint te! - felelte az ember.
- Nem megmondtam?! - vágott vissza tüstént az asszony. - Nem volt igazam?
Az ember békét akart, s azért csöndesen azt mondta:
- Igazad volt. Nem te vagy a legbutább.