A buták versenye

Volt egyszer egy parasztember, meg annak egy nagy akaratú felesége. Az mindent jobban akart tudni az uránál. Pedig már csak azért sem tudhatott többet nála, mert kivételesen buta asszony volt.

A parasztember, ahogy az már illik, maga szokta vásárba vinni a gabonáját. Mert ott aztán még az okosnak is föl kell csavarnia az eszét, mivel a kereskedők igen hajlanak a szegények becsapására. Kiváltképpen a gabonavásárló kereskedők.

Elmúlt az aratás, a cséplés. Készült hát a szegény paraszt megint a vásárba. Hát a felesége, az a rövid eszű, de hosszú nyelvű, most is kezdi kötni az ebet a karóhoz, hogy így-úgy, mért csak a férje megy mindenüvé. Hogy most már ő is megy egyszer a vásárba.

Azt mondja neki végül is az ura:
- Hát akkor menj te!
S azzal elengedte a szekér búzával s a kis szolgagyerekkel.

A falutól talán öt kilométernyire lehettek, mikor az asszonynak eszébe jutott, hogy hát nem tudja, mennyit kell kérni a búzáért, elfeledte megkérdezni az urától a búza árát! Mondja tüstént a kis béresgyereknek:
- Eridj vissza, kérdd meg a gazdádtól, hogy adjuk a búzát!

A gyerek visszament, s bekiáltott az ablakon. A gazda ki sem jött, ő is csak az ablakon át mondta, adják csak ők is úgy, ahogy jár, vagyis, ahogy általában veszik.

Elérkeznek a vásárba, az asszony meg a gyerek. Hamarosan odament hozzájuk egy ravasz kereskedő. Kérdi az asszonyt:
- Hogy adja a búzát?
- Ahogy jár - mondja egyszerűen az asszony.
A kereskedő azt felelte, elmegy megkérdezni, hogy jár most a búza. De közben azon gondolkozott, hogy csapja be ezt az asszonyt, aki még alkudni sem akar.

Amikor visszajött, azt mondta, hogy a búza most úgy jár: felit adják hitelbe, felit meg várakozás fejibe.
- Jól van, ha úgy jár, hát úgy adom - mondta a buta asszony. - És pénzt mikor kapok? - kérdezte.
- A legközelebbi vásárkor!
- Jó! De hogyan ismerünk egymásra? Mert az sokára lesz.