A Vak Király
Tartalomjegyzék
8. oldal / 8
Felelt rá az ember:
- Jaj felséges királyfi, hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom én, hogy
hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél, hogy itt ebben a városban
csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se mozdítottak odébb, semmit se
csináltak, hanem egyik kocsmából ki, a másikba be, éjjel-nappal mindig
ettek-ittak, a sok temérdek pénznek keresztül mentek a nyakán, mert amint
a világ beszéli, királyfiak voltak ezek; most hát, hogy egy krajcárjok se
maradt, rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég, hanem meg is öltek
egy szegény kupec embert, amint a vásárból jött volna haza, hogy fel ne
adhassa őket, mert rájok ismert. De hiába! a gonoszságot a tyúk is
kikaparja, rájok világosodott, hogy ők tették, most már lakolnak érte.
Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az ő két
testvérje, mindjárt ment a bírákhoz, kérte ókat, hogy ilyen gyalázatot
csak mégse kövessenek el két királyfin, azonfelül jól meg is kente
mindegyiket, úgy hogy aztán nagy sokára megkegyelmeztek nekik. Akkor a
királyfi ment egyenesen a testvéreihez, összevissza ölelte-csókolta őket,
vett nekik szép ruhát, szép paripát, azután elindultak együtt mindnyájan
hazafelé. A királyfi az úton elbeszélte nekik, hogy milyen nehezen jutott
a madárhoz; hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy' szöktette el; meg
mindent, ami csak történt vele; de a bátyjai nagyon szégyenlették magokat
tőle, a szemébe se mertek nézni, pedig az csak úgy szerette őket, mint
azelőtt.
Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdőbe, mikor a közepén voltak,
megállottak pihenni, leszálltak a lóról, elővették az elemózsiát, ettek.
Mikor jóllaktak, ledőlt a királyfi a mátkája ölébe elaludt, az is
ráhajtotta őrá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement egy fa
alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi, mikor látták,
hogy ezek mind alusznak, össze, súgtak-búgtak, hogy milyen nagy szégyen
lesz őrájuk nézve ha az apjuk megtudja, hogy az öccsök mentette meg őket
az akasztófától, azt gondolták, hogy egyik rosszat a másikkal le lehet
mosni, hát elhatározták, hogy megölik mind a hármat, otthon aztán azt
mondják, hogy ők szerezték meg a madarat.
Úgy is tettek. Legelőször az inashoz mentek, annak levágták a fejét,
azután a királyfit szúrták keresztül; már éppen a királykisasszonyt is
meg akarták ölni, hanem az felébredt, könyörgött nekik, hogy ne öljék meg,
nem mond ő meg senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgálóvá
teszik is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonoszszívű,
vadállatnál is vadabb királyfit is megindította ez a szép beszéd,
megkegyelmeztek az életének; azután összeszedtek mindenféle drágaságot,
amit az öccsök szerzett, az ezüsthúsú, aranyszőrű paripát, az aranytollú
madarat, mindenféle drágaságot, lóra ültek, hazamentek. Volt nagy öröm
királyi apjok házánál, mikor megérkeztek, nagy dáridót csaptak, folyt a
bor, mint az árvíz, mindenkinek jó kedve volt az egész háznál, csak egy
volt szomorú, egy volt, aki éjjel-nappal sírt: a szegény királykisasszony.
Kicsapta az a két gonosz a szolgálók közé, még azok közt is a
legeslegutolsónak tették meg, hogy csak vesszen el minél elébb; az
apjoknak meg, mikor kérdezte, hogy miféle lány az? azt felelték, hogy a
kalickát tartani, a madárra vigyázni fogadták meg. Mikor pedig öccsökről
tudakozódott a király, eltagadták, hogy nem látták soha, azt se tudják,
hogy elment-e hazulról. Búsult az öreg király egy kicsit, hanem a két
királyfi vigasztalta, hogy majd hazajön az, de még azóta bizony fele
útjára se ért, lám ők is mennyi ideig voltak oda! Azután elbeszélték, hogy
jutottak a madárhoz, az aranyszőrű lóhoz, éppen úgy, mint öccsök
elbeszélte, csak a királykisasszony történetét hagyták ki.
Hiába volt azonban az aranytollú madár, nem segített a királyon semmit,
mert csak úgy jött volna meg a szeme világa, ha az éneklését hallhatta
volna, de a madár, egy kukkanás nem sok, de annyit se eresztett ki a
száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy gurnyasztott egész nap. Az
ezüsthúsú, aranyszőrű lónak se vették semmi hasznát, soha senkit nem
eresztett magához, rúgott-vágott, ha valaki közel akart hozzá menni.
Összehívatta a király az ország minden bölcs emberét, hogy fejtsék meg,
mi ennek az oka, de hiába! azok se mentek semmire, egyik egyet, másik mást
mondott, csak az igazira nem talált rá egyik se'.
Egyszer, mikor éppen ott rugdalózott az ezüst ló az udvar közepén, nyílott
a kis ajtó, hát ki jött be rajta? nem más, mint a legkisebb királyfi meg
az inas. Amint belépett az udvarba, ment a ló egyenesen hozzá, úgy ette a
markából az arany abrakot, azután ment egyenesen a konyhába, kézen fogta a
királykisasszonyt, ment vele a királyi apjához. Amint belépett az ajtón,
odabent volt az aranytollú madár, mindjárt elkezdett énekelni, olyan
szépen, hogy a király szeme világa mindjárt megjött tőle úgy látott, mint
akárki más. Akkor a királyfi elbeszélte neki az egész útja történetét:
hogy találta meg a rókát, hogy lopta a madarat, a lovat, a
királykisasszonyt, hogy mentette meg bátyjait az akasztófától, azután
elmondta, hogy mikor otthagyták bátyjai az erdőben megölve, ezt a róka
hogy hogy nem, megtudta, odament, feltámasztotta őtet is, az inasát is
azzal a fűvel, amivel azelőtt már a kisasszonyt is felelevenítette. Hanem
már most édesapám, tartsunk lakodalmat, én a mátkámmal megesküszöm.
A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két nagyobb fiát
mindjárt felakasztatta. A legkisebbnek pedig odaadta fele királyságát,
nagy lakodalmat csaptak, a róka is ott volt benne, hanem azután megint
eltűnt, csak akkor ment oda, ha szükség volt a tanácsára.
A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, míg meg nem halt.