Orbán, az ostoba III. rész (népmese)

Másnap még alig hajnalodott, mikor a kovács felverte.
- No, fiam, megkezdjük.
A legény kelletlenül feltápászkodott, s húzódva a mester után ment.
- Hát sínt húzni tudsz-e jól?
Most mi lesz? - esett kétségbe a legény. Azt se tudta, mi fán terem. De hát már mindegy volt.
- Tudok.
- Hidegen is?
- Úgy is.
- Mert ha akarod, megtüzesítheted, úgy tartósabb.
Orbánban fejtetőre állt a gondolat.

- Nem fontos - felelte.
- No, akkor ott a sín. A sarokban. A kerék meg az udvaron.
Most mi lesz, Orbán? - kérdezgette magát, míg a keréksínt kivitte, de nem lett okosabb. Egyszer csak talált egy kötelet. Rákötötte egyik végét a sínre, másikat a kerékre, közepét nyakára akasztotta, s húzgálni kezdte maga után körbe az udvaron.
Szántotta a földet a vas, akadozott a kerék, majd megszakadt Orbán.
- Mégiscsak nehéz ez a kovácsmesterség - törölgette izzadt homlokát.
Megsokallta a mester, hogy a legénye nem jön, kinézett hát utána. No, uramfia, majdhogy földbe gyökerezett a lába attól, amit látott. De aztán összeteremtette Orbánt, és felkapta a nagykalapácsot. Hanem az újdonsült kovácslegény nem várta meg, míg laposvasat csinálnak belőle. Egy ugrással megmérte a kertet, aztán illa berek, nádak, erek, futott, amíg a lába vitte.
Estére egy városba ért. Fáradt is volt, éhes is volt. Egyszer csak frissen sült kenyér illata csapta meg az orrát.
,,Hátha kapok egy karajt" - gondolta s elindult.
A pékműhelyben négy legény szedte ki a frissen sült kenyeret. Orbán megállt az ajtóban. Nekidőlt a félfának, s nyelte a nyálát. Hamarosan meglátta az egyik péklegény.
- Mi újság, földi?
A szegény asszony fia nem szólt, csak nézte esengve a ropogós kenyereket.
- Mi járatban vagy? - kérdezte a másik.
- Szolgálatot keresek.
- Aztán mi a mesterséged?
- Pékinas voltam, míg meg nem halt a gazdám - füllentette.
- Hát akkor kerülj beljebb. Akad itt neked is munka.
Kelletlenül ódalgott be az ostoba legény. Tudta, hogy itt sem eszi meg a holnapi ebédet.
- Ott a kötény. Csak azt figyeld, hogy kelnek-e a kenyerek. Ha meg éhes vagy, csak egyél.
- Legalább addig alhatunk egyet.
Ezzel már horkoltak is a péklegények. Orbán meg letelepedett a műhelyben, és evett, míg csak egy falat beléfért. Egyszer csak kiabál ám az egyik segéd:
- Te, nem kelnek még a kenyerek?
- Nem.
- Rajtuk legyen a szemed. Mert ha elfutnak, helybenhagyunk.
- Elfutnak? - esett kétségbe a legény. - Akkor jó lesz becsukni az ajtót.
Meleg volt a műhely, mint a pokol. Izzadt a szegény asszony fia, de egy vak lóért sem nyitott volna ajtót. Közben a másik legény ébredt fel.
- Te, nem kel még a kenyér,
- Nem - kiáltott vissza az ostoba.
Ez is meghagyta, hogy el ne fussanak. Izzadt Orbán, mint a tücsök a lyukban. Várta, hogy mikor kel fel egyik vagy másik szakajtó, hogy elfusson, de bizony azok nem mozdultak. Csak a tészta folydogált az oldalukon.
Megsokallták a pékek, hogy még mindig nem kelt meg a kenyér, hát kinéztek. No hiszen, lett vargavillámlás.
- Mit csináltál, te szerencsétlen? Mind elfutott a tészta. - Osztogatták az ütleget. Alig tudott elszelelni a kezük közül. De mert az ajtó zárva volt, egy óvatlan pillanatban beugrott a lisztesládába. Ott várta, hogy újra elaludjanak, s szerencsésen kereket oldjon.
Hajnal felé, mikor minden elcsendesedett, elérkezettnek látta az időt. Sötét volt a műhely, csak a holdsugár világította meg. Felült a ládában. Olyan fehér volt a liszttől, mintha hóember volna. Már éppen ki akart lépni, amikor eltüsszentette magát. Az álmukból ébredt péklegények ijedtükben majd kiestek az ágyukból. Azt hitték, valami szellem sétál a műhelyben.
Nosza, ugráltak ki az ablakon, s talán még ma is futnak, ha meg nem álltak.
Orbán meg teletömte a zsebeit kiflivel, és továbbment.
(folytatjuk)

 Orbán, az ostoba IV. rész