Orbán, az ostoba II. rész (népmese)

A szegény asszonyt majd felvetette a méreg, mikor este hazament.
- Hát már semmit se lehet rád bízni, te istenátka? Nem megmondtam, hogy küldd utánam a zsák krumplit?
Orbán csak eltátotta a száját.
- Hát nem ment el? Ne tudjak innen felkelni, ha nem küldtem háromszor is.
Szegény anyja csak sírt mérgében. Egy kis krumplit sütött vacsorára, aztán lefeküdt. Reggel, mielőtt napszámba indult, újra megbízta Orbánt.
- Édes fiam, elkészítettem a fészket a kamrába. A kotlós elült az ól alá. Fogd meg és rakd a tojásokra.
- Meglesz, édesanyám, meglesz - ígérte.
Ki is ment a kotlósért, amint rászedte magát, hogy felkeljen.
- Pi-pi, gyere, kotlós, a fészekre - csalogatta, hanem annak ugyan beszélhetett. - Ejnye, de értetlen vagy! Ha nem használ a szép szó, majd lesz goromba. Be is hasalt az ól alá, hogy előhúzza, de a kotlós alaposan a kezére vágott.

- No, megállj csak, goromba vagy, én is tudok az lenni.
Felkapta az ásólapátot, s odasózott neki alaposan.
A tyúk egyet vertyant, s azzal el is búcsúzott az árnyékvilágtól. Most aztán megijedt Orbán.
- Nahát, de buta vagy! Igazán csak tréfáltam. Ilyen csekélység miatt megdögleni! Most hogy ültetlek meg?
De aztán gondolt egyet.
- Tyúk, tyúk, mindegy, fogok másikat.
Nosza, lett riadalom az udvaron. Menekültek a csirkék, amerre láttak. Ki a szederfára, ki a hidas tetejére, ki a harmadik szomszédba. De bizony egyet se tudott fogni. Mit volt mit tenni, felölelte a döglött kotlóst, és finoman a tojásokra rakta. Még le is borította, nehogy elmenjen.
Fáradtan jött haza este a szegény asszony.
- No fiam, megültetted a tyúkot?
- Meg ám.
- Nem állt fel a tojásokról?
- Nem az, egy cseppet sem.
- Meg is etetted?
- Azt mondta, hogy nem kell neki.
- Ejnye, akkor megnézem. Hátha beteg!
Hanem a legény nem várta meg a sodrófát. Amikor az anyja kiment, elindult világgá.
Ment, mendegélt. Már éjfél lehetett, mikor egy faluba érkezett.
- No, itt megalszom valahol.
De bizony már minden ház sötét volt. Csak a kutyák ugatták meg mérgesen. Hiába könyörgött:
- Engedjetek be, kutyuskák. Fáradt vándor vagyok.
- Nem..nem...nem... - kiáltották vissza.
- Hát akkor most mit tegyek?
- Menj...menj...menj... - ugatták.
Mit tehetett Orbán, továbbállt. Végre a falu végén világot látott. Szerencséjére a kovácsnak sok munkája volt, és későig dolgozott. Odaóvakodott hát a műhelyajtóba, és leült az egyik bakra. A mester hamarosan észrevette.
- Hát te ki fia-bornya vagy?
- Szegény vándorlegény - hazudta a szegény asszony fia.
- Aztán mi járatban vagy?
- Szolgálatot keresek.
- Csak nem kovács a mesterséged?
Orbán egy darabig gondolkodott. Hátha itt alhat. Talán még vacsorát is ad a mesterné. Meg aztán nem is lehet az a kovácsság olyan borzasztó!
- Éppen hogy az vagyok, mester uram - felelte félénken.
- No, akkor téged az Isten küldött. Mindjárt nálam maradhatsz. Éppen tegnap ment el a legényem. Nem bánod meg, ha hozzám szegődsz.
Orbán örömében majd leesett az ülőkéről.
- Gyere csak. Éppen végeztem. Biztosan nem is ettél. Reggel majd meglátjuk, mit tudsz.
(folytatjuk)

 Orbán, az ostoba III. rész