Orbán, az ostoba IV. rész (népmese)

Még alig hajnalodott, mikor egy tanyára ért. A gazda éppen az udvaron mérgelődött. Meglátta a fütyörésző legényt, s utánakiáltott:
- Hová mész, te legény?
- Szolgálni - rikkantott Orbán.
- Nem állnál be hozzám kanásznak?
- Mit fizet?
- Egy hétre hat napot, a hetedik ráadás.
- Az bizony jó bér, beállok én!
- Hát akkor már kezdheted is a munkát. Már visítanak a süldők, azokat kell kihajtani.
- Aztán hová?
- A macskásszegbe.
- Hát az merre van?

- Arra - kanyarított kezével egyet a gazda.
- Na látja, ha megmutatja, tudom.
- Csak hogy megértette. Hát akkor dologra.
De bizony Orbán elébb letelepedett a szederfa alá, s falni kezdte a kiflit. Még akkor is evett, mikor egy óra múlva kijött a gazda.
- Hogy az a tüzes ménkű... - támadt az új kondásra. - Hát még mindig itt vagy? Mire egyet fordulok, kint legyenek a malacok!
,,Ennek már fele se tréfa!" - gondolta az ostoba. Ki is nyitotta az ólajtókat. Kitárta a kaput, felkapott egy dorongot, s zavarta kifelé a visító malacokat.
Menekültek azok, amerre láttak, nehogy elhányja a hátuk a bőrt.
A gazdának tetszett az igyekezet, még biztatta is a legényt:
- Gyorsan csak, fiam, ez derék dolog!
Mikor aztán egy süldő sem volt az udvaron, Orbán visszafeküdt a szederfa alá, hogy a nagy munkát kipihenje. Csak dél felé talált rá a gazda.
- Hát te itt lopod a napot? - kiabált.
- Miért ordít? Hiszen kihajtottam.
- Hát a malacokra ki vigyáz?
- Ki vigyázna? A nagyúristen! Nekem azt nem mondta.
Nosza, több se kellett a gazdának. Ha el nem ugrik a legény, megismerkedik az ostornyéllel. De hát elugrott, és meg sem állt, míg a mezőre nem ért. Akkor aztán legényesre fogta a lépést.
Amint így ballagdált nagy peckesen, látott ám egy leányt az útszéli kő mellett feküdni.
De a lány is megnézte őt. Nem állhatta, hogy meg nem szólítsa:
- Hová mész, te legény?
- Csak az orrom után. Nem látod?
- Milyen uras a járásod!
- Ugye? - húzta ki magát Orbán.
- Aztán hogy csinálod?
- Csak úgy, hogy egyik lábamat mindig a másik elé rakom.
- Hát az igazán nagyszerű! Nem is hittem volna. Te nagyon okos lehetsz - mondta a lány.
- Meghiszem azt! Hát te mit keresel itt?
- Ezt a kilométerkövet őrzöm.
- Igazán? Aztán mióta őrzöd?
- Hét éve.
- Nagyszerű! - lelkendezett a legény. - Aztán azóta nem veszett el?
- Nem bizony! - dicsekedett a lány.
- Igazán nagyon ügyes vagy. Ha nincs ellenedre, elvennélek feleségül.
- Az bizony jó lesz. Éppen egymáshoz illünk. A te okosságoddal meg az én ügyességemmel még sokra vihetjük.
Úgy is tettek.
Megtartották a lakodalmat. Azután boldogan heverésztek még sok-sok évig.
Itt a vége, fuss el véle!