Babszem Csacsi I. rész (népmese)

Túl az Óperenciás-tengeren, túl az Üveghegyen, a világ végén is túl, valahol messze-messze, nagyon messze, de még azon is túl hét és fél kakaslépéssel, volt egy hatalmas nagy erdő. Hogy az erdő mekkora volt, azt valójában senki nem tudta, mert bizony körüljárni még paripán is száz év alatt talán, ha lehetett volna. 
Ennek a hatalmas erdőnek a közepén volt egy icuri-picuri falucska, és ebben az icuri-picuri falucskában lakott egy igen-igen szegény favágó. Hiába dolgozott a jó lélek látástól vakulásig, sehogy se tudott zöld ágra vergődni. De hát hogy is tudott volna, mikor a rengeteg fát, amit kivágott, mind a hátán kellett hazahordania. Volt ugyan szekér abban a faluban, de az nem az övé, hanem a Gólalábú Gazdag Gerzsoné volt. Az meg megnyúzta volna a szegény embert. Nem sokkal kért volna többet egy fuvarért, mint amennyit az egész fa ért. Ezért aztán leginkább csak magát fogta be a szegény ember. De nem zúgolódott. Csak néha-néha, ha nagyon elfáradt, akkor sóhajtott fel szokása szerint: 
- Istenem, Istenem, ha nekem leglább csak egy szamaram lenne! Nem bánnám, ha akkora volna is, mint egy babszem. 
Százszor is elmondogatta ezt a favágó. Már a rigók is kívülről tudták. Most is, amint éppen hátára vette a terü fát, elmormogta a megszokott mondókát. Éppen indulni akart, s majdhogy le nem ült ijedtében. 
- Vigyázz, gazdám, mert összetaposol! - kiáltott rá valaki. 
- Minden jótét lélek dicsérje az Urat! - vetett keresztet ijedtében a szegény ember, mert azt hitte, hogy valami lélek incselkedik vele. 
Hanem amikor a lába elé nézett, csak megdörzsölte a szemét. Azt hitte, álmodik. Egy pirinyó kis csacsi állt előtte, az beszélt hozzá. Nem volt nagyobb, mint egy babszem, de annak se valami hatalmas, csak éppen, hogy babszemnek lehetett nevezni. Csodálkozott szörnyen a szegény ember. Állt, mint a cövek, de a szamárka türelmetlen volt. 
- Ejnye, édes gazdám, hát nem ismersz meg? Én vagyok a Babszem Csacsi, akit kívántál magadnak. 
Nosza, megörült a favágó! Gyorsan elhajította az ölfákat, és máris ott guggolt a kis állat mellett. Tenyerébe vette, simogatta, babusgatta, mintha tulajdon édesgyermeke lett volna. Aztán zsebkendőjébe csavarta, és meg sem állt hazáig. Egykettőre takaros istállócskát faragott neki. Kis itatót, kis jászolt, az apró etetőt telerakta finom, illatos szénával, aztán beleengedte a csacsit. A babszemnyi állatka körülugrálta örömében új otthonát. Minden igen tetszett neki, csak a szénával nem volt megelégedve. 
- Ne haragudj, édes gazdám, de én nem akármilyen csacsi vagyok. A babszem csacsik nem szénát esznek, hanem sonkát meg kolbászt. Azt is puha, foszlós kaláccsal. 
Vakarta a füle tövét a szegény ember. Honnan vegyen ennek az állatnak sonkát, kolbászt meg foszlós kaácsot? Maga se látott ilyet gyerekkora óta, nemhogy a háznál lenne. Mit csináljon, mit csináljon? Mégsem hagyhatja a csacsit éhen veszni. Maga kívánta, hát most már el kell hogy tartsa. Körülnézett a hajlékban, hogy mit tehetne pénzzé, de bizony ott semmi felesleges nem volt. Fejszék nélkül nem favágó a favágó. A rossz székért meg asztalért az ócskás sem adna semmit. 
,,Talán a téli ködmön! - gondolta. - Arra úgyis soká lesz még szükség." Leakasztotta hát a szegről, hóna alá csapta, és elindult a Gólalábú Gerzsonhoz. 
Jó négy sonkát megért a kabát, de a zsugori egyet is alig akart adni érte. Boldogan szaladt haza a favágó. Az egész disznólábat a csacsi elé tette. De ha eddig nem csodálkozott, most eltáthatta a száját. A szamárka egy szempillantás alatt úgy befalta az egészet, hogy egy morzsa sem maradt belőle. A szegény embernek még a haja is emelkedett. Mit ad enni ennek az állatnak?! Mégis csak úgy táncolt a szíve, mikor a Babszem Csacsi megköszönte a jó ebédet, és elheveredett az illatos szénán. Nem is zavarta, míg vacsorára nem került a sor. 
Akkor megkérdezte tőle: 
- Mit ennél, csacsikám? 
- Úgy jóllaktam ebédkor, hogy semmit se kívánok. Talán csak egy csupor tejet innék. 
A favágó felkapta az új kucsmáját, és már rohant is a tejért. 
A zsugori Gólalábú éppen hogy egy köcsögre valót adott érte. 
Alaposan bevacsorázott a babszem állat, aztán gazdájával együtt nyugovóra tértek. Azaz inkább csak a csacsi, mert a szegény embernek a szeme is ugrált az éhségtől. Úgy kínlódta át az éjszakát. 
Reggel mégis az volt az első dolga, hogy megkérdezze pirinyó szamarát: 
- Mit ennél, ha volna? 
- Bizony most már elkelne egy kis kobász - mondta a csacsi. 
Könnyű azt mondani, de nehéz előteremteni. 
A favágónak a rajtavalóján kívül semmi egyebe nem maradt. A végén megis elcserélte Gazdag Gerzsonnal egyetlen mellesét. De csak egy vékonyka húsos kolbászt kapott érte. 
- Elég ez nekem - vigasztalta a szamárka, s már el is tüntette az ételt. 
Aztán megtáncoltatta két hosszú fülét, és így szólt: 
- Jó szíved van, édes gazdám. De most én következem. Kimegyünk az erdőre, és hazahordunk minden fát. 
(folytatjuk)