Babszem Csacsi II. rész (népmese)

A favágónak erősen nevethetnékje volt, mégis úgy tett mindent, ahogy a Babszem Csacsi mondta. 
El is ment a gúnyolódhatnékja hamarosan. 
Az erdőn egy hatalmas szekér várta őket. A csacsi rögvest befogta magát, a szegény ember nekiállt, hogy megrakja. Megszórta a kocsi derekát, s indítani akarta a szamarat. 
- Üresen csak nem indulok haza - csóvált a fejét a Babszem Csacsi. 
A favágó újra nekilódult, s telerakta a szekeret. Hanem a csacsi megint csak a fejét csóválta. 
- Egy-két darabbal igazán kár fáradni. 
A szegény ember most már izzadt. A kocsin hamarosan olyan magasan állt a fa, hogy elnézhetett az erdő felett, ha a tetejére ült. 

- No, kis barátom, ez már igazán sok! 
De a szamárka leintette. 
- Hát képes volnál félig rakott szkérrel végigszégyenkezni a falun? 
A favágó most már alig tudott mozogni. De azért rakta a szekeret, míg erejéből futotta. Mikor már valóságos ölfatorony volt a kocsin, megszólalt a szamár: 
- Ülj fel, kedves gazdám! Nem mintha sok volna, de eleget vártam 
A faluban éppen a delet akarta harangozni az öreg sekrestyés. Már fogta is a kötelet, mikor látja, hogy valami ménkű nagy torony közeledik a falu felé. 
- Szent Kleofás! Itt a tatár, jön a török! - gurult le a lépcsőn a szegény harangozó, egyenesen a plébános lába elé. 
- Ennek a fele sem tréfa - esett kétségbe a lelkész. - Szaladj gyorsan a kántor úrhoz! Üzenje meg a bíró úrnak, hogy kitört a háború. 
Nem telt bele egy bolhabólintásnyi idő, az egész falu a templom előtt tolongott. A toronyban meg a derék vezetők tanakodtak, megizzadva félelmükben. 
- Én azt hiszem, igaza van a harangozónak. Csak tatárok lehetnek - okoskodott a kántor. 
- Magának is több esze lehetne tanító létére! Szerencséje ennek a falunak, hogy én vagyok a bírója. Ilyen ostromtornyot a törökök szoktak csinálni. 
De a plébános mindkettejüket leintette: 
- Buta emberek maguk! Nézzék meg jól, mi mozgatja azt a tornyot! Ugye, hogy semmi! ... Maguk szerint. Tudják meg, hogy az a tornyot az ördög hajtja. A pokolbeli sátán jön a falu ellen. Szentelt vizet ide! 
- Lárifári! Lóra! - kiabálta a kántor. - Itt a tatár! 
- Az esze tokja! Kaszára-kapára! Jön a török! - harsogta a bíró. 
- Hamar a szenteltvizet! - rikkantott a pap. 
Mindenki hadonászott. 
- A tatár! 
- A török! 
- A sátán! 
Lett is ebből hamarosan olyan verekedés, hogy a falu borbélya késő estig alig tudta bekötözni a különös háború sebesültjeit. 
A Babszem Csacsi ezalatt kuncogva poroszkált hazafelé. 
- A fene ütött az emberekbe? - ráncolta homlokát a favágó a szekér tetején. 
Mert a falu szélén csupa kaszás-kapás ember állt, mintha egyéb dolguk nem lenne. 
- Hova-hova, szomszéd? - kiáltott a füles gazdája a legelöl álló juhászra. - Csak nem harmatot akar kaszálni? 
Az emberek összenéztek. 
- Ez a Favágó Flóris! 
- Honnan jön, szomszéd? - kérdezték tőle megrökönyödve. 
- Az erdőről. 
- Aztán mit hoz? 
- Rókatojásokat - tréfálkozott a favágó, hiszen mindenki láthatta a rengeteg ölfát. 
Hirtelen előfurakodott a harangozó. 
- Ez az ember az ördöggel cimborál! Megmondta a plábános úr. 
Az emberek mozgolódni kezdtek. 
- Ide nem teszed be a lábad többé! - tódította meg a harangok megszólaltatója. -Ördög húzza a szekeredet. 
- Ördögöt az ördög - nevetett a szegény ember. - A szamaram. A Babszem Csacsi. 
Senki se hitte, de odamenni sem mertek. A szekér meg egyre jött. Végül a juhász megemberelte magát. Hátha tényleg szamár? Ő bizony megnézi. Babszem Csacsit még úgysem látott. Eddig nem, de most igen. Mert, uramfia, valóban akkora kis csacsi húzta, húzta az égig érő fás szekeret, hogy alig lehetett látni. Most már odasereglett a nép is. Majd kiestek a szájukon a csudálkozástól. 
(folytatjuk)