Negyvenkilenc

 

 

 

Volt egy asszonynak negyvennyolc fia, az Isten megáldotta a negyvenkilencedikkel is. Nem is tudta, minek kereszteltesse, megkeresztelték Negyvenkilencnek. Negyvenkilenc nőtt, de szomorú, ű annyit ett egyedül, mint a többi negyvennyolc, de erő is annyi volt benne. A szegíny apja nem bírta tartanni, hogy olyan nagy étű volt. Hamar nagyra cseperedett, és az apja elküldte szolgának. Béállott egy urasághoz. Jól ment a sora, de az uraság azír nagyon ráunt, amír olyan sokat ett. Próbálta, hogy elküldje a házátúl, de Negyvenkilenc arrúl nem akart hallani. Ű nem megy, amíg ki nem telik az esztendő. Mit csináljon az uraság? Gondolja magában, vagyon egy erdő, ami teli van ördögökkel, odaküldi Negyvenkilencet fáír, hátha az ördögök elpusztítják. EI is ment Negyvenkilenc nígy ökörrel az erdőbe. Megrakja a szekerit, nekiűl falatozni. Odamenyen egy farkas, azt mondja:

 

- Én eszem meg az egyik ökrödet!

- Az a te dolgod - mondja Negyvenkilenc - , de vigyázz, me ha megeszed, te kűrsz bé a járomba!

A farkas ezzel nem törődik, megeszi az egyik ökröt, avval kullog vissza az erdőbe. Negyvenkilenc azt mondja:

- Ne menj sohuva! Hát én húzom haza a szekeret, vagy mit gondolsz?

De a farkas evvel nem törődik. Negyvenkilenc se rest, fölkap egy zsordát, elpaskolja a farkast isten igazában, béfogja a járomba. Ippen indulna hazafelé, írkezik egy medve. Azt mondja a medve:

- Én eszem meg az egyik ökrödet, ahunn a farkas koma bé van fogva.

- Egyed - azt mondja -, de te is békűrsz! Ketten - azt mondja - még jobban tanáltok.

Megeszi a medve az egyik ökröt, kezd ű is ballagni vissza az erdőbe. Negyvenkilenc se rest, elpaskolja a medvét isten igazában. Éppen akar indulni, csap oda egy ördög:

- Hogy mertíl idejűni, mikor ez a mi erdőnk? Én töröm le a tengédet.

- Törjed - azt mondja -, de mindig fogod, amíg hazamenyünk! Nem törődik ezzel az ördög, letöri a tengét, avval ű is indul vissza az erdőbe, mint aki a dolgát jól vígezte. Kap Negyvenkilenc egy zsordát, elveri az ördögöt kegyelmesenn. Az ördög sírva könyörög:

- A szekeret is viszem, az ökröket is viszem a hátamon, csak ne bánts!

- Nem viszel te semmit, csak fogod a tengét, ott ahunn eltörted. Megértettíl?

Nem volt az ördögnek hova tekerenni, megfogta a tengét. Ű aztán vette a nígyrét ostorát:

- Hé, ökör, csá, medve, fogd meg, ördög, jól a tengét!

Így ment ez vígig a városonn, közben még románul is kiáltott: - He ursule, cia lupule, tine dracu la osie!( Hé, medve, csá, farkas, fogd meg ördög jól a tengelyt!)

- Nyissad ki, gazdám, a kaput!

Hej, de haragudott a gazda, hogy jű haza az erdőrűl, nem maradt ott. Azt kiáltja ki a gazda a felesíginek:

- Hallod-e, felesíg, még az ördögöt is hozza! Me az ördög sírva kiáltotta, hogy:

- Nem nyithatom, gazdauram, me nékem fogni ké a tengét! Bément Negyvenkilenc a fával, lerakta. Fogta az ördögöt, visszahajította éppen az erdőbe, ahunnét elindult. A medvének meg a farkasnak lehúzta a bűrit.

- Na, gazdám - azt mondja - , csináltasson belűlle bundát, ha tetszik!

A gazda csak szomorkodott, hogy nem tud megszabadulni Negyvenkilenctűl. Gondolta, hogy elküldi az ördögök malmába őrölni, ott csak elpusztítják. Elmegy Negyvenkilenc a malomba. Felönti a búzát, kezd őrölni. Gondolja magában, amíg jár egy zsákkal, eddig ű vacsorázik. Az ördögök mind felhúzódtak a kürtőbe. Mivel pirult nagyon a lábik, nagyon melegedtek, a korom hullott, Negyvenkilenc felkiáltott:

- Ne sózzátok, me megsózta azt gazduram, mikor megöltík a disznót!

Hát istenem, egyszer csak egy ördög béhuppant a szalonnájára, mind belékeveredett a szalonna a hamuba. Negyvenkilenc se rest, kapja az ördögöt, reányomja a s...it a malomkűre. Kezdett rikoltozni, ordítozni az ördög.

- Az istenír ne bánts! Itt hagyjuk a malmot, eltávozunk innet örökre. Itt a küszöb alatt vagyon két kád pínz, azt is mind neked adjuk, csak ippen hagyd meg az íletünket!

- Jól van - azt mondja Negyvenkilenc -, csak írást kell adjatok, hogy innét elpucolódtok. Vegyítek ki gyorsan a pínzt, és rakjátok a szekírre!

Felrakják az ördögök a pínzt mind a két káddal a szekírre, felteszik kádastúl. Megcsinálják a kötvínyt, hogy az ördögök örökre eltávoznak a malombúl. Negyvenkilenc felrakja a lisztet, elmenyen haza. Megörüll a gazda, hogy olyán sok pínzt vitt Negyvenkilenc. Az egyik kádban mind arany volt, a másikban meg ezüst. Há, gondolja az uraság, amír sokat eszik, írdemes egy ilyen fiút mégis tartanni. Így, gondolja magában, többet nem is jár abban, hogy elpusztítsa a házátúl. Azt mondja Negyvenkilencnek:

 

- Nízzed, fiam, a többi bíresek elmentek szénáír, még ott íred te is. Eredj, fiam, hozzál te is egy szekír szénát haza!

Elmegy Negyvenkilenc három lúval. Mikor a rítre írkezik, a többik már ippen indulóban voltak hazafelé. Azt mondja Negyvenkilenc: - Na gyertek, segíjjetek nekem is, rakjuk meg az én szekeremet is!

De neki ugyan senki se segített. Mit gondolt? Megfogta ű a karó tetejit, meglógatta. Mikor a karó meglazult, a bal tenyerit nyomta a baglya feneke alá, jobb kézzel megfogta a baglyát, fellökte egíszen a szekírre, hogy el se bontotta. Ment hazafelé. Már feleútjánál elékerült a többinek, mivel ű lúval ment, a többiek meg ökörrel voltak. Mikor ment ű bé a városba, egy szűk sikátoron ment lefelé. Elírte a sz...ás. Hátul került a szekíren, és ott vígezte a baját. Ű aval hazament, de

még bé se rakta a szekeret, szaladtak a bíresek lelkendezve haza, küldjön a gazda vagy tíz embert lapátokkal, me belédűltek az ökrök a sz...ba. Azt mondja Negyvenkilenc, me meghallja ű is:

- Ne menjen senki, me elmenyek én!

Volt neki egy nagy lapátja, azonnal kirángatta az ökröket a szarvánál fogva. Két-háromszor elvette az összes trágyát az útból. Ej, de az úr szintén megharagutt Negyvenkilencre, hogy olyan piszkosságot csinált az útba. Megint csak elhatározta, hogy ippen pokolba küldi el, hásze ott sok ördög van, majdcsak elbánnak vélle. Azt mondja az uraság Negyvenkilencnek:

- Hallod, te Negyvenkilenc, menj el te ippen pokolba! - Mit csináljak ott, nagyságos uram? - azt mondja.

- Tartozik - azt mondja - az ördögök fejedelme hat zsák pínzzel, aztat kírd meg, s hozzad haza. Itt az írás, ni! Ebbe van beléírva, hogy mennyivel tartoznak.

Az írás pedig azt tartalmazta, ahogy odaírkezik, azonnal öljík meg. Béfog Negyvenkilenc három lovat, jól bétarisznyál magának, s elindul vélle pokolba. Mikor kiírkezett pokoltetőre, látta, hogy odabent pokolban ezer tűz is íg. Minden tűz körüll ötven-hatvan ördög fűtözősködött. Kezdik Negyvenkilencet lökdösni:

- Hogy mertíl te idejönni a mi országunkba? Negyvenkilenc azt mondta:

- Hogyne mertem volna, mikor a ti királyotok tartozik gazdámnak hat zsák pínzzel. Itt az írás rúlla, ni! - mutatja.

Nízik az ördögök az írást:

- Ippen jó. Az van ide írva, mijent ideírkezel, öljünk meg. - Na - azt mondja -, az se baj, öljetek meg!

Avval aztán felkap egyet. Egy szempillantás alatt mind az összeset tűzbe verte. Mind ott hengergőztek egymásonn a tüzön. Sírnak az ördögök, jajgatnak; az istenír ne bántsák űket, tizenkét zsák pínzt adnak neki, nemcsak hatot.

- Na - azt mondja -, akarom látni, mírjétek ki!

Kimírik a tizenkét zsák pínzt, felrakják a szekírre, azt mondják: - Na, mehetsz!

- Haj - azt mondja -, hogy mehetek ki innét? - azt mondja. -Nagy a hágó, ki kell hogy vontassatok!

Haj, istenem, fíltek az ördögök. Egy se akart menni, me attúl filtek, hogy megöli. Erőszakkal mégis odaadtak neki egy sánta ördögöt. Ha azt elpusztítja, sem olyan nagy kár, mint egy íp lábúért. Kiviszi az ördög egyedüll, nem is kellett húzni a lovaknak. Mikor künn voltak a tetőn, fogta Negyvenkilenc az ördögöt, visszahajította a pokol közepibe. Még akkor is leütött vélle vagy tizenkettőt ott a tűz körüll.

Ment ű hazafelé, de elfogyott az ennivalója. Jába volt a sok pínz, nem volt hunnat vásárolni ennivalót. Ahogy ment egy szöllőhegyen vígig, meglátott egy nagy körtifát. A körtifán volt egyetlen egy körti csak, de az ű kezibe jába akadt ejjó hajítófa, mint nekünk, űneki csak annyi volt, mint egy szál tollu. Ű bizony kifogta a lógós lovat, s felhajította a fára. Avvót a hiba, hogy a hámot se vette le rúlla. A hámok odaakadtak valami ágba, a körti leesett, a lú fennmaradt. Mondja Negyvenkilenc egypárszor.

- Gyere le, lú! - de abbizony nem jöhetett. - Egyenek meg a kutyák, viszek én gazdámnak elíg pínzt, vegyen mást!

Otthagyta a fán. Hazahajtotta a lovakat, bészolgáltatta a pínzt a gazdának szépenn. Az esztendeje ki is tőtt, az uraság a hat zsák pínzt nekiadta, me csak hatot kíretett vélle, s még mái napig is íl, ha nem hótt meg.