Fótonfót király meg majd kővé meredt, hogy őneki hogy lenne ménese?!

„Jó gazda ez!” - gondolta az apósa.

Mennek tovább, meglátják a gulyát.

- Kié ez a rengeteg fényes marha?

- Hát a felséges Fótonfót királyé!

- Nahát, milyen gazdag emberhez adtam a lányom! - ámult az apósa.

Odaérkeztek az aranybárányokhoz is.

- Kié ez a temérdek drága bárány?

- Hát a felséges Fótonfót királyé!

„Na - gondolta az apósa -, ez valóban mérheti vékával az aranyat!”

A varjú meg az erdőben, Potrompotrom nagysága kastélyában lármázni kezdett:

- Bújj el, nagysága! Baj van, jönnek a táltosok!

- Miféle táltosok?

- Már itt dobolnak!

Hát csakugyan erősen verték a dobot Fótonfót királyék, muzsikáltak, nagy zenebona volt, a nagysága megijedt, s hirtelen belebújt a szénakazalba. Gyufát dugott a kazalba a varjú, bennégett Potrompotrom nagysága. A királyi násznép meg visszafordult a kastélytól, hiszen már mindent láttak, lesz miről mesélni odahaza, Fótonfót király meg a felesége éljenek boldogan!

Egy ideig nem is volt semmi baj.

Később is csak a varjú miatt.

Mert azt úgy szerette Fótonfót király, hogy külön szobája volt neki. Hazament, s máris a varjúját kereste, több időt töltött nála, mint a feleségénél. Aztán mikor megsokallta az asszony, ráparancsolt a szolgálóra, hogy étessék meg. Hát megdöglött a varjú. Fogta az asszony, és a ganéba elásta.

Fótonfót király hazajött, és máris kereste a kedves varjúját. Kiásatta azonnal a ganéból, megsiratta, aranyládikót csináltatott neki, abba tette. De mikor el akarta temetni, a varjú átbucskázott a fején, ahogy szokta.

- Nem döglöttem meg, épp csak próbára tettelek! Álltad a próbát. Én most elmegyek, éljetek boldogul!

Ha a varjú Fótonfót királytól el nem szállott volna, az én mesém is tovább tartott volna.