Andrea Werfl & Leslie Piross:

Lacika
 

       Régen, a messzi Bihar csodálatos országában élt egy kisfiú, Lacika. Iskolás korba lépvén, szüleivel együtt készült a tanítás első napjára. Már a sok szép, színes ceruzát, irkáit, a táskáját is megvették. De a nyárból még sok-sok nap volt hátra, s Ő búslakodva, egyedül járta a vidéket. Bármennyire örült is az iskolának, a rá váró új és izgalmas dolgoknak, feladatoknak, kalandoknak, szomorú volt. Nem volt kivel játszania. A környék egyedüli gyermeke volt, s így kényszerűségből egyedül játszott, segítségül hívva képzeletét, fantáziáját.
       Kedvenc nádparipáját nagyapja faragta ki. A feje fából, rajta igazi sörény, a teste seprűnyélből volt. Fésülte, csutakolta, ahogy az igazi lovakat szokás. Amikor rendbe tette, rápattant. Lábai közé fogta a pálcát, fakardot kötött a derekára, s futott amerre a lába vitte. 
       Háborúba indult iszonyatos ellenségek ellen. Lacika ilyenkor egyszeriben átváltozott János Vitézzé: óriások után kutatott, a Királylány megmentésére sietett. Képzelete elvarázsolta körülötte a világot: s bár nem éltek óriások a vidéken, sem török basa nem bújt meg a rejtekén (azzal is harcba szállt volna, ha előmerészkedik!) csak a kert alsó végében lévő tüskés bokor, az igazi gledicia, azért Ő bátran hadakozott (igaz, tisztes távolságból), s csépelte a hatalmas tüskéket a fakardjával.
        Mégsem volt az igazi játszópajtás nélkül. Egy idő után elkedvetlenedett, s a játékot is abba hagyta. 
        Egy napon arra lett figyelmes, ahogy kint bóklászott a kertben, hogy a hátsó, szomszédos háznál nagy mozgolódás támadt. Új lakók költözködtek, vették birtokukba a házat. Lacika nagyon szerette volna, ha gyerekek is jöttek volna. Vagy legalább egy gyerek, akivel tudna játszani! De bánatára csak felnőtteket látott ki-be mászkálni, tenni-venni, pakolni.
       Hosszú órákra felköltözött a padláslépcsőre, s ott játszott az ólomkatonáival. Abban reménykedett, hátha mégis csak meglát egy gyereket a sok felnőtt között. Csalódottan ment ebédelni, de az étvágya sem volt már az igazi. Édesanyja hiába nógatta szeretettel, kedvesen, a falatok valahogy nem akartak lecsúszni a torkán.

       A költözés után három nappal Lacika, akarom mondani János Vitéz, ismét heves küzdelmekbe vetette magát. Minden bánatát, elkeseredését beleadta a bokrokkal folytatott harcba. Most még azzal sem törődött, hogy ha túl közel megy, megszúrhatják a tüskék. Nem látott, nem hallott semmit a külvilágból.
       - Mért bántod azokat a bokrokat? - kérdezte egy hang. Meglepődött, a bokrok túlsó oldalán egy kedves kislány állt!
       - Mert a törökök ellopták a Királykisasszonyt! És most én, János vitéz szabadítom ki! Egyébként pedig Laci vagyok. Téged hogy hívnak?
       - Katicának! De nem látok itt egy akkora királykisasszonyt sem, mint a kukoricacső! - mondta a kislány.
       - Tudod mit? -jutott eszébe Lacikának - Legyél te a királylány! Vállalod?
        - Mit csinál egy királylány? Ezt a mesét nem ismerem! - kérdezett vissza Katica.
        - Szép, várja a megmentőjét, és akkor csókkal köszöni meg a vitéznek a hősies küzdelmet!
       - Jó, akkor most már én leszek Katica királykisasszony! De siess, mert nemsokára kész az ebéd! És inkább a Hétfejű Sárkány várából szabadíts meg! Ez itt a vár kapuja. -mutatott a bokrok között lévő kisajtóra -Ha megölted a sárkányt, itt jöhetsz be értem! Nézd,- mondta és felállt a hokedlire - itt vagyok a toronyszobában, innen nézem a harcot. 
       Lacika felpattant a lovára, kardját suhogtatva ment neki az ellenségnek! Csapdosta a bokrokat, csak úgy szállt a levél!
        - Egy fejet levágtam! -kiáltotta Lacika.
       A többit pedig már együtt számolták:
        - Kettő!
        - Három!
        - Négy!
       - Öt! 
       - Hat!
        - Vigyázz! A hátad mögé kerül! - kiáltotta izgatottan Katica.
        Hátra fordult Laci vitéz, egy végső suhintás után boldogan, izzadtan sóhajtott fel
        - Végre a hetediket is lecsaptam!
        Katica leugrott a hokedliről és szaladt kinyitni a kaput. Ott álltak a nyitott léckapu két oldalán és csak nézték egymást.
       - Gyere, megmutatom a birodalmamat! - mondta Lacika, és a nádparipát gondosan odakötötte a kapuoszlophoz. Kézen fogta új barátját, és lassan sétálva vezette végig az udvaron. Amikor a teraszhoz értek, látták, hogy mindkettőjük édesanyja ott áll, és mosolyogva nézi őket.
       - Látod! Segítségünk nélkül is összebarátkoztak! -fordult Lacika édesanyja Katikáéhoz.
       Ezután még sok éven át játszottak együtt.