Csalóka Péter
Olvasóink értékelése: 5 / 5
Csalóka Péter
Volt egyszer egy nagyon furfangos ember, Csalóka Péter volt a neve. Folyton a vásárokat járta, s akit csak lehetett, jól becsapott.
Az egyik vásárban vett egy báránybőr sapkát. Azután bement a kocsmába, s kézfogáskor a kocsmáros markába csúsztatott egy tízes bankót. Aztán nagy hangosan így szólt:
– Hozzon nekem egy icce bort meg egy pörköltet!
Elfogyasztotta jóízűen, s amikor a fizetésre került a sor, fogta a báránybőr kucsmáját, s földhöz vágta, csak úgy huppant a padlón.
– Kocsmáros úr, ki van-e fizetve az ebédem meg a borom? – kérdezte.
– De ki ám! Még több is! – mondta a kocsmáros.
Az egyik vásárban vett egy báránybőr sapkát. Azután bement a kocsmába, s kézfogáskor a kocsmáros markába csúsztatott egy tízes bankót. Aztán nagy hangosan így szólt:
– Hozzon nekem egy icce bort meg egy pörköltet!
Elfogyasztotta jóízűen, s amikor a fizetésre került a sor, fogta a báránybőr kucsmáját, s földhöz vágta, csak úgy huppant a padlón.
– Kocsmáros úr, ki van-e fizetve az ebédem meg a borom? – kérdezte.
– De ki ám! Még több is! – mondta a kocsmáros.
Tele volt a kocsma, sokan látták, milyen ügyesen fizet a kucsmájával ez az ember. Csak huppan egyet a kucsma a földön, aztán volt tartozás, nincs tartozás! Három atyafi összedugta a fejét, aztán az egyik odaállt Csalóka Péter elé:
– Eladná-e a kucsmát? – kérdezte tőle.
– Eladom én, ha van, aki megveszi! – felelte neki. – Az ára meg nem kevesebb, mint háromszáz forint!
Összedugta a fejét erre a három koma, s mivel jó ivó emberek voltak, így biztatgatták egymást:
Megéri, de meg ám! Ezután ehetünk, ihatunk, aztán fizetés helyett csak földhöz vágjuk a kucsmánkat, s ki lesz fizetve minden. Vegyük meg közösen!
Így is történt. Összeadták a pénzüket, s leszámolták Csalóka Péternek.
Aztán meg rendeltek nyakra-főre sonkát, kacsasültet, marhapörköltet, bort. Egyszer csak azt mondja, aki a pénzt összeszedte:
– No, most meglátjuk, mit tud a kucsma!
A kocsmáros már ott állt előttük, hát jó magyarosan eléje vágta a kucsmát.
– Kocsmáros úr, ki van-e fizetve? – kérdezte diadalmasan.
– Már hogy lenne! – mondta méltatlankodva a kocsmáros.
Erre még mérgesebben odavágta eléje a kucsmát. Csak úgy huppant a padlón. De bizony a kocsmáros most is csak a fejét csóválta.
Azt mondja erre a harmadik:
– Add ide sógor, mert te nem jól vágod! Majd én földhöz vágom!
Földhöz is vágta olyan tisztességesen, hogy a kucsma cafatokra szakadt.
– Ki van-e fizetve, kocsmáros úr? – kérdezte tőle magabiztosan.
– Nem is volt, meg nem is lesz, ha csak nem a kelmetek bugyellárisából! – mondta nekik a kocsmáros.
– Híj, a gazember mindenségit annak a Csalóka Péternek! Ez túljárt az eszünkön. De jaj neki, ha elkapjuk!
Azonban hiába keresték, Csalóka Péter már régen a Duna mellett terelgette a lopott marhacsordáját.
Találkozott három emberrel, akiknek igen megtetszettek a marhái.
– Honnét hozod ezt a szép csordát? – kérdezték tőle.
A Dunából hajtottam ki valamennyit. Ott is sétál néhány még a szélén, csak eredjetek be értük, s tereljetek magatoknak annyit, amennyit akartok!
Ketten be is lábaltak a Dunába, de nem volt ott egy marha sem. Alig tudtak kikecmeregni.
A harmadik Péter után küldte a pandúrokat. Azok elfogták, s a bíróság elé állították. Már hangzott is az ítélet:
– Hogy többé senkinek ne árthasson ez a csavargó Csalóka Péter, be kell rakni egy hordóba, s ráborítani a hordó fenekét is, aztán meg bele kell gurítani a Dunába! Vigye el a víz erről a vidékről!
Úgy is lett. Ott himbálózott Csalóka Péterrel a hordó a Duna közepén. Úszott, úszott egyre lejjebb, míg egyszer csak meglátta egy ember a partról.
– De jó volna nekem ez a jókora hordó! Csak ki tudnám magamnak valahogy kotorászni ebből a nagy Dunából – gondolta magában.
Amint nézte, egyszer csak olyan volt, mintha hangokat hallana. Hát amint jobban figyelt, észrevette, hogy a hordóból jön ám a hang. Csalóka Péter kiabált benne:
– Eb volt Budán viceispán, eb is lesz!
– Miket kiabál itt maga összevissza? Mért emlegeti a budai viceispánt?
– Mert el akarnak vinni engem Budára viceispánnak, én meg nem akarok menni.
Közben a víz a hordót a part felé sodorta, a parti ember kihalászta, s kiengedte belőle Csalóka Pétert.
– Hallod-e, jó ember! Nem akarsz-e elmenni helyettem Budára? Még a hordó is tiéd lehet ráadásul!
– Úgyis eleget dolgoztam én már életemben, mért ne mennék el uraságnak?! – mondta vidáman a parti ember, s már bele is telepedett a hordóba.
Csalóka Péter lezárta, s belegurította újra a Dunába. El is indult a hordó Buda felé a Duna hátán, Csalóka Péter meg vígan fütyörészve ballagott tovább a parton.
Egyszer csak egy malacfalkára akadt a parti erdőben. Nem látott mellette senkit, hát továbbterelgette a szép falkát. Már messze járt, amikor lódobogást hallott maga mögött. Gyorsan a sűrűbe hajtotta a falkát, maga meg keresett a parton egy nagyon megdőlt görbe fűzfát. Aláállt, mintha azt tartaná. Még nyögött is hozzá, amikor melléje ért a két lovas pandúr.
– Hé, atyafi! – szóltak hozzá csak úgy lóhátról. – Nem láttál-e erre egy falka malacot meg egy embert, aki terelgeti őket?
– Dehogynem, hogyne láttam volna! – felelte Csalóka Péter. – Bizony régen volt az már, azóta biztos be is ért már a városba.
– No, akkor utána! – adta ki a parancsot a nagyobbik bajszú pandúr.
– Arra hiába mennének – kiáltotta Csalóka Péter –, úgysem érnék már utol. Én tudok egy rövid utat, fülön tudom csípni a gézengúzt. Csak ló kellene alám, meg valaki, aki elvégzi a dolgomat.
– Aztán mi a te dolgod, mondd csak? – kérdezte a pandúr.
– Ezt a görcsös fűzfát tartom, hogy ki ne dőljön. Ha ezt tartják helyettem, visszahozom a falkát tolvajostól!
 |
Aláállt hát a két bajszos pandúr a ferde fűzfának, s nekivetették a hátukat. Csalóka Péter meg felpattant a fényes szőrű, gömbölyű kis pandúrcsikóra, s úgy elvágtatott, mintha ott sem lett volna. Amint az úton egy tó mellett vitt el az útja, beleugratott a szélébe, hogy ott maradjon a lovának a patkónyoma. A lova farkából meg levágott egy pamacsra valót, s egy kampós fával leszegelte a tó fenekére, hogy csak egy kis csücske látszott ki. Aztán vidáman benyargalt a városba, eladta a lovat, s gyalog poroszkált vissza a pandúrokhoz.
Azok bizony még most is a ferde fűzfát támogatták. Nem mertek elmozdulni mellőle, mert féltek, hogy kidől. Mikor Csalóka Pétert meglátták, már messziről kiabáltak neki:
– Hol a falka, hol a tolvaj, hová tetted a lovamat, te csavargó!
– Ne szidjatok, pandúrok! – kezdte Csalóka Péter. – Majdnem a fogamat is otthagytam értetek. Nem értem bizony utol a falkát, se a terelőjét. Megbokrosodott az úton a lovam, s beleugrott egy tóba. Ha nem hiszitek, nézzétek meg magatok!
El is mentek oda a pandúrok.
– No, kapaszkodjatok bele jól a ló farkába, hátha ki tudjuk még húzni! – mondta nekik Csalóka Péter.
Bele is markoltak, s nekifeszültek. Egyszer csak kicsúszott a ló farkának a darabja, s mind a ketten beleestek a pocsétába. Csupa iszap lett a ruhájuk, őket nevette mindenki, aki arra járt.
Így járt túl a pandúrok eszén Csalóka Péter. Maga meg visszament a malacfalkájáért, s a városban jó pénzen adta el.
Azok bizony még most is a ferde fűzfát támogatták. Nem mertek elmozdulni mellőle, mert féltek, hogy kidől. Mikor Csalóka Pétert meglátták, már messziről kiabáltak neki:
– Hol a falka, hol a tolvaj, hová tetted a lovamat, te csavargó!
– Ne szidjatok, pandúrok! – kezdte Csalóka Péter. – Majdnem a fogamat is otthagytam értetek. Nem értem bizony utol a falkát, se a terelőjét. Megbokrosodott az úton a lovam, s beleugrott egy tóba. Ha nem hiszitek, nézzétek meg magatok!
El is mentek oda a pandúrok.
– No, kapaszkodjatok bele jól a ló farkába, hátha ki tudjuk még húzni! – mondta nekik Csalóka Péter.
Bele is markoltak, s nekifeszültek. Egyszer csak kicsúszott a ló farkának a darabja, s mind a ketten beleestek a pocsétába. Csupa iszap lett a ruhájuk, őket nevette mindenki, aki arra járt.
Így járt túl a pandúrok eszén Csalóka Péter. Maga meg visszament a malacfalkájáért, s a városban jó pénzen adta el.
bankó: régi papírpénz
icce: régi űrmérték, kb. 8 deciliter
viceispán: alispán, a vármegye választott első embere
pocséta: sár
pandúr: az 1800-as években a rendfenntartó személy, rendőr
icce: régi űrmérték, kb. 8 deciliter
viceispán: alispán, a vármegye választott első embere
pocséta: sár
pandúr: az 1800-as években a rendfenntartó személy, rendőr