Dorothy Vincent:

Az Évszaknővérek meséje

      A nagyvárosi lakótelep rég sötétségbe borult, már csak egy magányos ablakból szűrődött ki sárgás fény. Az esti szellő felkapta a kupacokba gereblyézett rozsdabarna leveleket, táncot járt velük, majd gyengéden visszaejtette őket a fűbe.
      Gergő az ágyában feküdt, édesanyja ott ült mellette egy mesekönyvvel a kezében. Éppen felolvasott egy esti mesét. Amikor végzett, rámosolygott kisfiára, adott a homlokára egy lágy puszit, betakargatta, majd leoltotta a villanyt. Az ajtóban még egy utolsó pillantást vetett Gergőre, aki ezt suttogta a sötétségbe:
      - Remélem, eljön a Téltündér ma este. - Ahogy ezt kimondta, becsukta a szemét, belefúrta magát a paplan jóleső melegébe, majd elnyomta az álom.

      Szürkület volt, az erdei állatok legtöbbje nyugovóra tért, páran most ébredeztek. Odújuk bejárata előtt mindannyian megbámulták azt a parányi lényt, mely ott lebegett felettük apró szárnyaival gyorsan verdesve, amik úgy világítottak, mintha egy szentjánosbogár lenne. A tündér végignézett három hónapos munkáján, és elégedetten megállapította, hogy szépet alkotott. De tudta: a fák aranyszínben pompázásának ideje lejárt. Elmosolyodott, majd elrepült lakhelye irányába.
      A kis odú, ahol három nővérével lakott együtt, egy ősrégi tölgyfa belsejében volt az idők kezdete óta. Halkan kinyitotta a lyukacska ajtaját, belibbent, majd legfiatalabb testvéréhez repült. Óvatosan - hogy a többieket meg ne zavarja - keltegetni kezdte húgát. 
       - Eljött a te időd, Téltündér! - köszöntötte lágyan.
       - Máris? - ásította a gyönyörű, barnahajú tündérlány. - Pedig olyan szépet álmodtam. 
       Félretolta fűszálakból font takaróját, aztán belebújt csizmácskájába, magára kanyarította ködmönkéjét, kesztyűt, sálat, sapkát húzott, majd búcsút intett Ősztündérnek, aki csatlakozott Tavasz- és Nyártündérhez. Kényelmesen elhelyezkedett, betakarózott, végül mély álomba zuhant. 
       Téltündér pedig felszállt az erdő fölé, maga köré gyűjtötte a felhőket, és így szólt hozzájuk:
       - Munkára, barátaim! Sok dolgunk van még az éjjel!

      Reggel Gergő szülei hangjára ébredt, akik kéz a kézben álltak a nappali ablakánál a kinti tájat nézve. Miután Gergő kitörölte szeméből az álmot, kilesett az ablakon. Szeme nagyra tágult, kipattant az ágyból, és szüleihez szaladt. Édesapja felkapta, Gergő pedig tátott szájjal, megbabonázva csodálta a szűz hóréteggel beborított parkot, melyen még egyetlen lábnyom sem látszott. A fenyőfák ágain vastagon állt a hó, de amikor már nem bírta el a súlyát, lepottyantotta a havat a földre. Az ablakpárkányról jégcsapok lógtak lefelé, a reggeli fény megcsillant rajtuk. 
      - Mégis eljött a Téltündér - mosolyogta Gergő édesanyja, és egy puszit nyomott kisfia arcára.

      És, hogy az Évszaknővérek valóban léteznek-e, vagy csak Gergő látta őket álmában? Nos, az már egy másik történet!