Andrea Werfl:

Moha bácsi

       Hol volt, hol nem, a szürke nagyváros zegzugos utcáinak szövevényén innen, a magasra törekvő panelházak tövén túl, egy kicsiny óvoda terméskő falának repedéseiben élt Moha bácsi. Hosszú, zöld szakálla puha moha, cseresznyepiros ajkai mindig huncut mosolyra húzódtak. Ezernyi ráncainak barázdái közt csillogó, vidám, kék szemek ragyogtak a világra. 
       Sáfrányszínű ingecskéjén ezüstgombok csilingeltek, barna bársony mellényét, nadrágját csudaszép hímzés ezüstszálai szőtték át meg át. Fekete csizmáján sáfrányszínű bojtok kacarásztak valahányszor útnak eredt.
        Beköszöntött az Ősz.
       Számtalan dolga akadt. Moha várának minden termét ki kellett takarítania. A megbarnult, elszáradt mohaszálakat apránként kiszedegette, kévékbe kötögette, majd a száraz sufniba hordta valamennyit. Felseperte a faleveleket, éléskamráját feltöltötte, megpucolta az ablakokat, megjavította a Moha-vár régi tetőjét, falait megerősítette. Segített a pókoknak, bogaraknak menedéket, élelmet találni a hideg, esős időben. Aztán, ahogy végzett napi teendőivel, s elcsendesedett a természet, begyújtotta a kandallót és leült karosszékébe. A toronyszoba ablakában álló óriási távcsövébe nézett, amely kaleidoszkóp-szerűen közvetítette a képeket, bármilyen irányba fürkészte is a világot. 
       Mire volt kíváncsi? Kiket keresett, azt kérdezed?
       Elárulom neked.
       Gyerekszobák ablakain kukkantott be. Érdeklődve figyelte a játékaikat, hogy boldogok-e, hogyan élik mindennapjaikat a környéken élő kisfiúk, kislányok. Titkon abban reménykedett, hogy talán valahol ismét szükség lesz rá és varázslatára, úgy, mint régen. Ám idővel szomorúan kellett tudomásul vennie, hogy egyetlen szülő sem hívja őt segítségül. Helyette új mesefigurák, hősök léptek be a gyerekek életébe. Nagyon megváltozott a világ! Senki nem emlékezett már Moha bácsira, a Moha-vár lakójára, a törpére, akinek varázslata álmot hoz, fájdalmat enyhít, játékot, túrórúdit teremt elő a semmiből.
        Moha bácsi fájó szívvel gondolt arra, hogy ugyanaz lesz a sorsa, mint a többi régi monda, rege és mese hősének, akikre már nem emlékezett senki. Lassan elszürkül, majd elhalványodik, s eltűnik a világból. 
        S valóban: láthatóan elveszítette a színeit: szakálla zöldjét, a szeme kékjét, mellényének bársonyos barnaságát, ingjének sáfrányszínét. A kedve sem volt már a régi, mosolya megfakult. A Moha-vár lassan az enyészeté lett, hiába gondozta, ápolta�
        Csüggedten keresgélt, hátha talál egy anyukát vagy apukát, aki megidézhetné őt újra, ezzel visszaadva az életét. De nem talált. Lemondóan ült naphosszat a kandallója előtt, melyben a ropogó tűz már nem vidáman, hanem szomorúan énekelt�

       Egy esős, borongós októberi napon új lakók költöztek a Katinka utcába: egy kétéves forma kislány a szüleivel. Az életvidám, mozgékony lányka gyöngyöző kacajával, huncut tekintetével rövid idő alatt mindenki kedvence lett. Pannának hívták.
       Moha bácsi először fel sem figyelt rá. Fájó csontjai, ízületei, halványuló létének komorsága zárkózottá, magába fordulóvá tette. Kedvetlenül, nagyokat sóhajtozva üldögélt a karosszékében, elmerülve a múlt emlékeiben.
       Ám egy napon�
       Panna sétálni indult az anyukájával. Nyűgös volt, hisztis, rakoncátlan. Minduntalan ki akart hajtani motorjával az úttestre, ahol az autók reggeli forgalmában könnyen baja eshetett volna. Kirángatta a kezét édesanyjáéból, a motorját a földhöz csapta, és szaladt volna át az autók között. Az utolsó pillanatban érte utol az anyukája.
       - Panna! - szólt rá erélyesen és leguggolt mellé. - Mi a baj? - kérdezte.
Ám mivel a gyerek nem felelt, csak dacosan összeszorította apró száját, az édesanyja szidalomzápor helyett azt mondta:
        - Figyelj ide! Megmutatom neked, hol élt régen Moha bácsi. Jó?
        - Moha bácsi? - kérdezett vissza Panna, s a tekintete felragyogott.
        - Igen. 
        - Ki ő?
        - Moha bácsi, amikor Anyuka még kislány volt, itt lakott az óvoda falának repedései között. Ő az a varázslatos öreg törpe, aki túrórudit hoz, ha jók a gyerekek, vagy meglepetést, ha szépen megkérjük rá.
        - Itt van még a Moha bácsi? - kérdezte Panna izgatottan. A túrórudi említése egészen izgalomba hozta.
        - Remélem! Gyere, nézzük meg!
       Átsétáltak az úttesten. Szinte futva tették meg azt az utat, amely a kerítés terméskő faláig vezetett.
       - Hol van? Hol van? - ágaskodott Panna. Anyuka felemelte és megmutatta neki a Moha-várat.
        - Látod? Itt lakik! Gyere! Kopogjunk be hozzá!
        És bekopogtak.
        Moha bácsi azon kapta magát, hogy hirtelenjében visszanyerte színeit, a kedvét. Majd arra csodálkozott rá, hogy a Moha-vár falai kizöldültek, s a tűz vidám éneke tölti meg a toronyszobát. Kikukucskált az ablakon.
        Panna tekintetével találkozott, aki hangosan kiabált befelé:
        - Moha bácsi! Moha bácsi! Itt vagy? Túrórudit szeretnék! Kérlek szépen!
        Moha bácsi hevesen dobogó szívvel szaladt át a másik ablakhoz, hogy megnézze, ki idézte meg. Amint megpillantotta Anyukát, rögtön felismerte benne azt a kislányt, aki egykor éjszakánként mindig őt hívta, hogy elmesélje neki a napját, bánatait, örömeit.
        - Ó! De hisz' ez Csillag! - suttogta meglepetten, és könnybe lábadt a szeme.
        Közben Csillag, azaz Anyuka letette a földre Pannát.
        - Úgy tűnik, most nincs itthon. Bizonyára sok dolga van! Hagyjunk üzenetet, s akkor biztosan tudni fogja, hogy itt jártunk. Gyere, Panna! Súgd bele a mohába: itt jártunk. És súgd még hozzá: Panna és Anyuka.
        A kislány komoly arccal a mohák fölé hajolt, és szóról-szóra elsuttogta édesanyja szavait.
        Annyit tett még hozzá:
        - Hozzál nekem túrórudit, légyszives!
        És mire hazaértek a hosszú reggeli sétából, az ebédlőasztal közepén egy mohából és ágakból font kosárkában ott találták a kért túrórudit és egy apró plüss katicát, Panna legtitkosabb vágyainak tárgyát.
        Moha bácsi a hűtő tetején ülve gyönyörködött az örömtől kipirult Pannában, önfeledt kacagásában. Anyuka felpillantott rá és kacsintott.
        - Köszönöm! - formálta ajkaival a szavakat és hálásan nézett le a lányára.
       Moha bácsi pedig újra élt. Tudta, hogy többé nem kell attól félnie, hogy elhalványodik és megszürkül, mert van valaki, aki mindig megidézi majd.