Eliza Beth: A szédülős galamb

       Szép nyári hajnal volt, midőn egy pöttöm galambfióka széttörte a tojáshéjat, és kidugta apró fejecskéjét a lyukon. Ijesztő, hatalmas világ vette körül, ahogy a burok védelméből kiverekedte magát. Tudta, hogy nem maradhat tovább. Eljött az idő; bár eleinte gyenge lesz és védtelen, hamarosan fel fog nőni.
        Néhány hét elteltével a kis galamb, akit Burukknak nevezett el a gazdája, már gyönyörű tollazatot növesztett. Selymes, gyöngyszürke pihéi a nyaka körül zöldben-kékben játszottak, attól függően, a fény hogy esett rájuk. Lassanként a tipegést, egyhelyben toporgást is felváltotta a röppenés. Próbálgatta a szárnyait, ahogy a testvéreitől látta. Mert nem egyedül született ám azon a napon! 

       De jaj! Irigykedve nézte, ahogy a többiek szállnak. Ő nem mert magasra repülni. Úgy érezte, nem tartják meg a szárnyai, kóvályog a feje, és le fog esni. Ezért csak a földhöz közel repkedett, hogy ha megtörténne a baj, ne essen nagyot. Ha mégis repülnie kellett, szorosan lehunyta a szemeit, a csőrét összeszorította, a szíve vadul kalapált� Nem is bírta sokáig, nagyon hamar le kellett szállnia, hogy megnyugodjon.
       Nem merte elmondani senkinek, hogy szédül. Csak magában búslakodott. Még a legjobb barátai sem sejtették, mi bántja. Azt sem, hogy bántja valami, hisz igyekezett titkolni, jókedvet színlelni. Valójában szégyellte, hogy madár létére szédülős. 
       A szomszédban volt egy csodaszép fehér galambleány. Néha-néha elbeszélgettek egymással, és neki hamarosan elmondta szíve végtelen fájdalmát. Pihe, mert így hívták a galamblányt, sokáig törte a fejét, mit tehetne a barátjáért. Természetesen nem árulta el senkinek, amit megtudott, épp ezért csak a saját ötleteire hagyatkozhatott.
        Egy napon, miközben a földön csipegette az elszórt magocskákat, talált egy érdekes tárgyat. Az a valami piros volt, hosszú, keskeny, mégis erősnek tűnt. Több vékony szálból volt összesodorva. Az bizony egy szál piros fonal volt, de ő ezt nem tudta, csak azt: épp jó lesz neki ahhoz, hogy segítsen Burukknak.
        Felcsippentette a csőrébe, és vitte a barátjához.
        - Nézd csak, mit találtam! - mutatta neki. - Ezzel megtanítalak repülni, bízni saját magadban - ígérte Burukknak.
        De ő kétkedve figyelte. Ettől a valamitől fog elmúlni az ő szédülése? Erősen kételkedett ebben, de nem szerette volna megbántani Pihét, hát beleegyezett.
       - Fogd a csőrödbe a végét! - szólította fel a galamblány. - A másik végét én fogom jó erősen, és hidd el, nem ereszteném el a világért sem! Nem fogsz leesni, mert a madzaggal megtartalak! Induljunk!
       Megfogták hát a szép piros fonal két végét a csőrükkel, és felszálltak. Először csak a földhöz közel repkedtek, hogy megszokják a furcsa köteléket. Nem is volt baj, Burukk könnyedén szállt. A fonal csak a biztonságérzés miatt volt köztük, meg nem feszült egyszer sem. Nem kellett tartania Pihének. Gondolta, menjünk óvatosan feljebb, magasabbra! 
       Hamarosan érezte, hogy a fonal feszül, visszatartja, már úgy húzta Burukkot maga után, feljebb és feljebb. De nem adta fel, pedig ő is fáradt ettől. Igyekezett lelket verni a barátjába, nyugtató szavakat búgott felé, biztatta, hogy sikerülni fog, csak bízzon meg önmagában. Tárja szét a szárnyait, feküdjön fel a szélre, és hagyja magát a légáramlattól vezetni. Mutatta is, hogyan kell, és rászólt Burukkra, hogy nyissa ki a szemét. 
        - Nézd, milyen gyönyörű a világ! - búgta hátra neki. - Ott, a patak partján illatos virágok nyílnak, a víz hűvösen csobog, és néhányan már ott oltják a szomjukat. Látod? És ott a parton finom magok várnak ránk�
       Nem mutatta, hogy észrevette: a madzag már nem feszes, már nem kell vontatnia a barátját, repül magától. Nem zavarta meg, nehogy kiessen ebből az állapotból, és visszatérjen a félelme. Majd, ha már maga is rádöbben, hogy immár szabadon szárnyal, rájön: nincs mitől rettegnie. 
       Percek, vagy órák teltek el így? Nem tudta. Nem volt fontos. Amikor Burukk megelőzte, és már elöl repült, de még önkéntelenül, ám szükségtelenül kapaszkodott a fonalba, kicsit húzatta magát. Ő eleinte nem vette tudomásul, ám hirtelen megérezte, hogy Pihe nem verdes a szárnyaival. Hátrapillantott rá, megnyugodva látta, hogy nincs semmi baja, csak élvezi a vontatást. Egy pillanatra megijedt, hogy leesnek, de Pihe azonnal rászólt.
       - Kettőnk súlyát is elbírod, nyugodj meg! Látod, te tartasz engem is! Mégsem estél le, és nem is fogsz! Soha!
        Ettől aztán Burukk végképp megnyugodott, és még órákon át játszottak, míg csak el nem fáradtak. Burukk szédülése soha többé nem tért vissza, talán azért, mert végre szembe mert nézni azzal, amit addig veszélynek érzett. Többé nem taszította az égbolt végtelen magassága, a szabadság boldog érzetével szárnyalt a kékségben, Pihével az oldalán.