Lusta Jankó

Élt hetedhét országon túl egy igen-igen lusta fiú.

Míg az édesanyja, édesapja élt, csak volt neki mit aprítani a tejbe, de mikor meghalt az édesanyja, édesapja, nem akart dolgoznyi, csak nekitámaszkodott a kapufélfának.

A szomszédjába lakott egy özvegyasszony. Azt mondja neki:

- Hallod-e, Jankó, keresztű szalmát nem csinálsz, ez így nem lesz jó! Fogjá munkáho!

- Nem fogok én, majd ád az Isten.

- Ád az Isten? Hisz amit ád az Isten, azt el is veszi.

Elmegy az özvegasszony, Jankó meg továbbra is támasztja a kapufélfát. Egyszer csak huss, egy sereg vadliba beszáll az udvarára. Megörül Jankó, szalad a szomszédasszonyáho.

- Gyöjjön csak, gyöjjön csak, adott az Isten!

- Mit, te Jankó?

- Gyöjjön, nem tudom én!

Megyen az özvegyasszony, nézi, csudálkozásába összecsapja a kezit:

- Jankó, hiszen ezek vadlibák!

A vadlibák megijedtek, huss, egyszerre elrepültek.

- No, látod-e, látod-e, Jankó, hogy amit adott az Isten, azt könnyen el is vette. Láss csak munkáho!

- Nem dógozok én.

- Nem? Hát mit csinálsz?

- Lopok.

- Lopsz?

- Lopok.

- De hisz elcsípnek, tömlöcbe visznek.

- Majdcsak nem talán.

- De bizony, János. Majd a lopott jószág maga rád kiabálja, hogy te loptad.

- Nem bánom, nem dolgozok, lopok.

Az öregasszony csak a fejit csóválta, elment.

János még aznap este elment a szomszédjukba, lopott egy csirkét. Hazavitte, betette az ólba.

Másnap megint, hogy milyen jó lesz, lop egy libát. Hozza a libát a sötétbe, de az meg se mukkan.

- No, egy se kiabálja rám, hogy loptam. Nem is igaz az özvegyasszony beszédji. No, majd lopok még valamit. Gondolkozik.

Nagy gazdag bíró lakott a falujokba, annak a hambitjára ki vót téve egy falióra. Azon törte a fejit, hogy lophassa el. Mikor aztán leótották a petróleumlámpát, odahúzódott, leakasztotta. Át a kerten keresztű elmenekült vele. Vitte haza nagy örömvel.

- No, ez se kiabálja rám, hogy loptam. Má nagyobb értékűt kellene kerítenem ennél is. A bírónak van sok disznaja, majd abbó lopok - így tanakodott magába.

Másnap gondolkozik még sötétedés előtt, hogy hozza el azt a disznót. Visz egy zsákot, a szomszédasszonynak meg van egy talicskája, majd azon eltolja.

El is lopta sötétedéskor a talicskát. Tolta a kertek aljának fel végig. Várta, hogy elaludjonak a nagy gazdag bíróék. Aztán odasettenkedett a disznóólho. Nézegette, nézegette. Jó sűdők vótak.

- No, ez jó lesz.

Éppen aludtak, mer jóllaktak má. Ügyesen benyomott egyet a zsákba, fel a talicskára.

Gyorsan tolja a talicskát. A talicskának a kereke, hogy nem vót használva régen, nagyon nyikorgott. János úgy vette ki - mer mindég azt figyelte, kiabálja-e rá, hogy lopta -, hogy azt mondja:

- Úgy is csak el-csípnek, úgy is csak el-csípnek!

Hű, nagyon megijedt.

- Gyorsabban kell tolnom!

Nagyon gyorsan tolta, a talicska hangosan sivított:

- Úgy is csak el-csípnek, úgy is csak el-csíp-nek!

Nagyon megijedt. Lekapta a zsákot a sűdővel együtt, fel a vállára, szaladás vele. A malac meg felérzett a zsákba, hozzáfogott visítanyi:

- Ére vűűsz! Ére vűűsz!

- Hű - az mondja János - , nem lehet ezt vinnyi tovább! Eldobta a zsákval együtt a malacot, oszt szaladt haza eszeveszetten.

Bújt a szekrény hátáho, ahova az órát gyugta, nagy csendbe ott lapult. A nagyóra meg - ahogy mozgalódott Jankó - megindult. Elkezgyi a ketyegőji:

- Lop-tak, lop-tak!

- Hű, gyerünk innen gyorsan, mer rámkiabálta, hogy loptam! Fel a tyúkólra. A tyúk is:

- Kotkodács, te loptá, kotkodács, te loptá!

- Hű, ez is rámkiáltotta!

Le a libáho, bebújik a libaólba. A liba megijedt, csapdosott a szárnyával, azt gágogta:

- Gí-gá-gá, te lop-tá, gí-gá-gá, te lop-tá!

Húj, Jánost kiverte a hideg verejték.

- Jobb lesz, János, lusta János, ha menekülsz!

Futott lusta János ki az erdőnek, szedte a lábát. A tetőn megállott, de még a mejji is azt pihegte, hogy:

- Fusss, tolvaj, fussss, tolvaj!

Még most is fut, ha birja szusszal.