A szélzsákot könnyen lerajzolta, olyan az, mint egy hurka vízszintesen. A barométerrel viszont sokat vesződött. Különös, furcsa műszer az különben is, nem is nagyon értette, hogy mire való. Apu akkor azt mondta, nem baj az, ha nagyobb lesz, majd megérti, mi is az a légnyomás. És inkább mesélt. Azt mesélte, hogy régen, amikor nem voltak még műszerek, sok minden furcsaságot találtak ki az időjárásról az emberek. Azt hitték, hogy a levelibéka meg tudja jósolni, milyen idő lesz, és hogy harangozással el lehet kergetni a viharfelhőket.
A felhőkről is mesélt apu meg a szélcsaládról. A legkisebb gyereket úgy hívják, hogy szellő, nagyon kedves, barátságos, mindenki szereti. De goromba, veszedelmes tagjai is vannak a családnak, például a tornádó meg a tájfun. Ezek erősek és gonoszak, házakat rombolnak össze, felborítják az autót, elsüllyesztik a kisebb hajókat. Szerencsére azt is mondta apu, hogy ezek a szelek csak a távoli földrészeken dúlnak, mert a gyerek így is félt egy kicsit, és röpülő háztetőkről álmodott.
Mindenesetre olyan gyönyörű, érdekes volt ez az ő régi otthonuk, szebb, mint a Vidám Park. A gyerek ott szeretett volna élni a világ végéig.
Most még mese sincs esténként! Anyu nem ér rá, ha itthon van, akkor se, néha meg délutános a fodrászüzletben. Eddig is főleg apu volt az esti mesélő, de most folyton utazik. Apu most már a központban dolgozik, és járja az országot, elutazik mindenhova, ahol meteorológiai megfigyelőhely van. Megvizsgálja mindenütt a műszereket, hogy pontosan mérnek-e. Apu azt meg tudja állapítani, jobban, mint bárki más, az már biztos! Azért küldték most el Afrikába, egy furcsa nevű országba, mert ott is tud segíteni a műszerek felállításában. Csak az a baj, hogy egy egész hónapig szerelik ott a meteorológiai állomást, az nagyon sok idő! Talán a születésnapjára mégis hazaér már apu. Az lenne a legszebb ajándék! Ha még mást is akarna adni, akkor ő nem kérne semmiféle játékot, csak azt, hogy ne kelljen a Nénikéhez járnia megőrzésre.
Rosszkedve lett megint, nem is rajzolta már fel a napfénymérőt. Mit keresne az itt a szekrény mögött, a csúf sötétben?! ,
Csak azért nem szökött vissza a hegyre mégse, mert megismerte Toldi Miklóst. Most már nem is tervezi a szökést többet, és azt se bánja, ha a házbeli gyerekek nem barátkoznak vele. Toldi Miklós többet ér, mint az összes gyerek együttvéve!
Amikor megismerkedtek, Toldi Miklós nem hitte el, hogy őt Kavicsnak hívják. Eleinte a tanító néni se hitte, ott fenn a hegyi iskolában. Amikor beíratták az elsőbe, a tanév elején előfordult, hogy a tanító néni a nevén szólította őt, vagyis hogy azt mondta: Ambrus! Ő meg csak ült a helyén továbbra is, és nézett a tanító nénire áhítattal. Csak amikor a padszomszédja meglökte, akkor állt fel csodálkozva, a gyerekek meg kuncogtak. A tanító néni is mosolygott, és csóválta a fejét. De egyszer már nem mosolygott, hanem behívatta aput, és panaszkodott, hogy milyen figyelmetlen a fia, még a saját nevét se hallja meg. Apu akkor megmagyarázta, hogy az ő saját neve Kavics. Vagyis hogy Kiskő-Ambrus-Kavics.
Aput úgy hívják, hogy Kiskő Ambrus, és őt is pontosan így nevezték el, amikor megszületett. Anyu akarta ezt, hadd örüljön apu, meg azért is, mert úgy találta, gyönyörű név ez. Anyut gyerekkorában úgy hívták, hogy Varga Mária. Egyszer csak lett egy osztálytársa, akit pontosan Varga Máriának hívtak, pedig nem is volt rokon. Attól kezdve anyut úgy szólították az iskolában, hogy Varga-kettő. Apu, ha viccel, most is úgy szólítja a saját feleségét, hogy Varga-kettő. Anyu mesélte, hogy amíg kicsi volt, sokat bőgött a neve miatt. Nagylány korában pedig megszámolta, hogy a telefonkönyvben tizenkét Varga Mária van. Hát még mennyi lehet, akinek nincsen telefonja! Ezért elhatározta, hogy az ő gyerekének valami különleges, szép nevet ad majd… Úgyhogy apu neve pont megfelelt anyu elképzelésének.
Mesélték, hogy apu csak nevetett akkor, és azt mondta, egy csecsemőt nem lehet Ambrusnak szólítani. És mert a vezetéknevük