Borzontorz (és persze az ő Árnyéka) az ősz legvégén ünnepelte negyedik születésnapját.  Pontosabban nem is ő ünnepelte igazán, hanem azok, akik számára fontos volt, hogy Borzontorz négy évvel azelőtt meglátta a napvilágot: Anya, Apa, Nagymama, Nagyapa és Gyöngy, Borzontorz nővére; sőt, még a nagyszoba szekrényéből nyíló „másik szobában” a Tükörkép is, sőt az egész nagyszoba, sőt tulajdonképpen az egész lakás mindenestől (a kicsi Bátorságoroszlántól a zöldszemű jegyajándék-rádión át egészen a Nagymama félelmetesen hatalmas díványáig, melyet még a falusi házból való költözéskor szállítottak oda Borzontorz születésekor).  

     Ebben a nagy ünnepi hajcihőben valójában Borzontorz nem is nagyon tudta mennyi is az a „négy” egészen pontosan. Apa elmondta ugyan, hogy az annyi, mint a kezén lévő ujjak száma, ha nem számítjuk hozzá azt az ujjat, amelyik „elment vadászni”, csak azt, amelyik „meglőtte”, „hazavitte”, „megsütötte” és végül amelyik „mind megette, megfájdult a hasa tőle”.

     És valóban. A nagy napon pont annyi gyertya lobogott a születésnapi tortán, mint ahány kis ujj ácsingózott Borzontorz pici kezén (nem számítva azt, amelyik „elment vadászni”). Ekkor értette meg, hogy hogyan múlik az idő, bár azokat a távlatokat még nem tudta elképzelni sem, mely mindkét kezének ujjainál is több gyertyát lobogtat az idő végtelenjében.

    A nagyszerű háromkerekű már, a szánkó pedig még nem vehetett részt az ünneplésben személyesen, miután az idő hidegre fordult, de a hó még nem esett le. Ők csak messziről, a garázsból gondolták, hogy „nagyon sok boldog szülinapot”, meg hogy „éljen soká Borzontorz!”.

    Egy pár nap múlva aztán a hó is eleredt, a háromkerekű téli álomba szenderült, az öreg szánkó pedig a múlt tél óta berozsdált talpait fényesíthette ismét csillogóra. Borzontorz a jó meleg szobából a hideg jégvirágos ablaknak nyomott orral figyelte a hatalmas pelyhekben hulló, gomolygó hóesést. Határozottan az a benyomása támadt, hogy odakint a Mikulás (más néven: Télapó) rázza hatalmas, hófehér kenderszakállát odafentről, a sötét fellegek közül. Már nagyon várta, hogy hatalmas puttonyával eljöjjön a jóságos Télapó.

    Nemcsak Borzontorz (és valamennyi gyermek) várta meleg szívvel a Mikulást, hanem szemlátomást az egész világ is. A városban ellepték a boltokat a csoki Mikulások, az „előregyártott”, a „félkész”, illetve az alkatrészekből tetszés szerint összeállítható Mikulás-csomagok.

    Sőt, jelmezbe öltözött emberek rótták a város utcáit cukorkát, mogyorót, néha pedig egy-egy virgácsot osztogatva boldognak, boldogtalannak, akik saját bevallásuk szerint az elmúlt esztendőben mind kifogástalanul viselkedtek. Megesett az is, hogy egyszerre több Mikulás is felbukkant, egyikük pediglen –  egy csintalan imposztor –  egy nagyon csinos néninek tette a szépet, aki csiklandósan kacarászva fogadta az udvarlást. Mindez persze nem téveszthette meg, nagyon is jól tudta, hogy az utcán lődörgő jelmezesek, meg az oviban beöltözött apuka csak játszásiból Mikulás, végtére is egy négy évesnek ezt már illik tudni. „Csak azt nem értem –  füstölgött magában – , hogy minek vannak tele a boltok Mikulás-csomagokkal, mikor azokat úgyis az igazi Mikulás hozza majd... Biztos a boltosok így tisztelegnek a Mikulás nagysága előtt” –  zárta le magában az ügyet. Azokon az embereken azonban továbbra is csodálkozott, akik ilyesféle dolgokat vásároltak maguknak.

    –  Nem tudom miért –  válaszolt neki Anya – , talán emlékbe veszik maguknak, hogy soha el ne feledjék e szép napot.

    Akárhogyan is legyenek ezek a dolgok, a Mikulás varázslatos éjszakáját megelőzően Borzontorz minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy minden rendjén menjen. Ezen belül is különös hangsúlyt fektetett az ajándékozás céljára legalkalmasabb pár cipőjének fényesítgetésére.  (Szerencsére ez a pár cipő egyrészt vadonat új volt, s így nem kellett sokat pepecselni vele, másrészt Borzontorz lábának várható növekedése miatt jó két számmal nagyobb is az éppen szükségesnél, így jócskán fért bele ajándék.) A csillogóan fényesre sikált cipellők orrán bizony még a fénysugár is csúsztában hasra esett volna, olyan alapos munkát végzett a mi Borzontorzunk (tán még az ő pisze orra hegyére is kenődött egy kis cipőpaszta). Mindenesetre nyugodt lelkiismerettel hajtotta álomra a fejét.

    –  Jó éjszakát, szép álmokat! –  köszöntek el egymástól sorra a családtagok, s készülődtek egymás után arra, hogy egy pár órára álomba szenderülve egy kicsit kilépjenek ebből az „árnyékvilágból” –  ahogy a felnőttek nevezik ezt. Borzontorz egy pillanatra arra gondolt, hogy talán érdemes lenne meglesni a Mikulást, de szempillái úgy elnehezedtek, mintha ólomból lettek volna, s olyan jólesett lehunyni szemét, hogy még az sem érdekelte, hogy Gyöngy vajon mit kuncoghat... Lecsukott szemeivel már azt a világot látta, ahol bár csodálatos dolgok léteznek, árnyékot mégsem vet semmi.

    Ebben az „árnyéktalan-világban” már az első pillanatban nagyon elcsodálkozott, ugyanis szembetalálta magát a Mikulással!! Rögtön látszott rajta, hogy a szakálla igazi, a puttonya rendkívüli, piros köntöse egyszerű, mégis fenséges, a derekán feszülő széles, fekete öv a hatalmas csattal pedig eredeti (se nem kölcsönözték, se nem otthon tákolták). Arról nem is beszélve, hogy olyan káprázatos rénszarvasszánon ült, melyet bizony addig csak mesékből ismert.

    –  Szervusz, kisfiú –  szólította meg barátságos, dörmögő hangon a Mikulás –  hát te mit keresel itt, ahol még a madár sem jár?

    A Mikulás szeme olyan szépen, a csillagoknál is szebben, fényesen és melegen csillogott, hogy még ha lett is volna Borzontorznak bármi kétsége afelől, hogy a Mikulással találkozott-e, avagy sem, hát bizony ez a kedves, huncut csillogás a Mikulás szemében mindenképpen meggyőzte volna. Ráadásul ő egyáltalán nem is kétkedett.

    –  Szervusz, Mikulás! Téged kerestelek. Tudni akartam, hogy vagy-e!

    –  Hát, most megtudtad! Ügyes vagy, Borzontorz!

    –  Honnan tudod, hogy Borzontorznak hívnak? És miért mondod, hogy ügyes vagyok?

    –  O-hó! Hát ez nagyon egyszerű: a Mikulás minden gyermeket eleve személyesen ismer, ez ugye nálam munkaköri kötelesség. Azt meg, hogy ügyes vagy onnan tudom, hogy megtaláltál. Ez pedig nem olyan könnyű feladat. Sokan túl akarnak járni az eszemen és éjszaka fennmaradva leskelődnek, vagy távcsövekkel, különféle tudományos érvekkel bizonygatják, hogy nem is vagyok... Nem jön rá mindenki, hogy engem csak az álom kapuján átlépve lehet megtalálni. Aki az éber világban keres, az gyakran épp ezért veszít el.

    Hangjában egy csipetnyi szomorúság is csengett, de aztán ránézve az izgatottságtól kipirult arcú Borzontorzra hamar visszatért a vidámság öreg szívébe, amire nagy szüksége is volt ezen a nevezetes éjszakán.

    –  Gyere, Borzontorz, pattanj ide mellém a szánra! Indulnunk kell, nincs sok vesztegetni való időnk, még ma éjjel minden gyermeket meg kell látogatnunk.

    „Ha én ezt otthon az Árnyékomnak elmesélem...” –  játszott el a gondolattal Borzontorz vidáman és felpattant a díszes rénszarvasszán kényelmes párnázatú ülésére. A Mikulás megrántotta a kantárszárat.

    –  Aztán óvatosan! –  szólt oda hűséges szarvasainak a Mikulás –  ezúttal vendégünk is van.

    Ezzel kezdetét vette a csodálatos utazás. A ropogó hóban csilingelő, csodaszép szerkezet fantasztikus sebességgel száguldotta be a világot; hegyeket, völgyeket, folyókat, tavakat, óceánokat szelt át pillanatok alatt; Borzontorznak mégsem tűnt úgy, hogy rohannak, a szélsebes száguldást csak az arcát simogató kellemes, hűs szellőnek érezte. Az út legjavát a csillagos égen száguldva tették meg a sötét égboltra függesztett karácsonyfadíszek között kacskaringózva, onnan szálltak alá a gyermekek szépen kifényesített cipőihez. Borzontorz azt is láthatta, hogy bizony nem minden cipő olyan szép csillogó még megtisztítva sem, s hogy néha a legcsillogóbb cipőbe is kerül több-kevesebb virgács. Egy-egy nagyobb ugrásnál (a Déli-sarknál, vagy a Csendes-óceán felett, ahol viszonylag kevés a kisgyerek) Borzontorz kíváncsian belekukkantott a Mikulás pompás, bűvös puttonyába és csillogó szemmel kotorászott a szépen becsomagolt apró kis ajándékok, csokoládék, mogyorók, cukorkák között.

    Amikor pedig elértek egy célállomáshoz, segített kipakolni a Mikulásnak, s ő is óvatosan belopózott a gyerekszobába. Természetesen szabályosan a kéményen keresztül. Ez bizony nem volt mindig könnyű feladat, különösen ott, ahol még egy igazi kémény sem akadt.

    Szégyen, nem szégyen: Borzontorz bizony már az első tízmillió kémény után szerfölött eltikkadt, különösképp az utolsó három lakótelep tízemeletes vasbeton épületei miatt, ahol kémény helyett a szűkös távfűtő vezetékeken kellett közlekedniük.

    –  Te, Mikulás! –  szólt nagyot ásítva, miután szárnyra keltek egy újabb város felé. –  Mondd, te kitől kapsz ajándékot!?

    –  Az én ajándékom a gyermekek mosolya...

    –  Jó, jó –  felelt csaknem leragadó szemmel Borzontorz – , de mégis; olyan igazi ajándékot nem kapsz?

    A választ azonban már nem hallotta, hiszen egyrészt mélyen elaludt, másrészt a Mikulás nem válaszolt. Ezt a pillanatot kihasználva a rénszarvas szán tett egy pár másodperces kerülőt és hazavitte Borzontorzot a jó meleg, puha ágyba, egyben az ajándékokat is elrejtette a Mikulás a cipőkben. „Még jó, hogy elaludt –  gondolta a Mikulás –  így legalább meglepetés lesz az ébredés.”...

    –  Jó reggelt, kisfiam! –  ébresztette Anya –  Nézd csak, itt járt a Mikulás!

    –  Tudom –  felelte Borzontorz és csillogó szemmel felbontotta a cipőjébe rejtett csomagot.

    Borzontorz szülei egy kicsit elcsodálkoztak ezen a határozott tudáson, de aztán elterelte a figyelmüket valami:

    –  Te, figyelj csak, ez a mi fiunk úgy aludt, hogy az orra hegye tiszta fekete volt a cipőpasztától?! –  kérdezte Anya Apától.

    Borzontorz azonban a fürdőszoba tükrébe nézve rögtön tudta, hogy ami az orra hegyén éktelenkedik az nem cipőpaszta, hanem egy kis kéménykorom. Egy apró emlék a csodálatos éji utazásból.

    –  Apa, én szeretném megajándékozni a Mikulást!

    –  Nagyon jó ötlet. És hogyan akarod?

    –  Hát, ez az.... valahogy szólni kellene neki!

    –  No, várj csak! –  mondta reménykeltően Apa és felemelte a telefonkagylót.

    –  Te tudod a Mikulás telefonszámát?

    –  Azt minden szülő tudja –  vetette oda magabiztosan Apa és már tárcsázott is. –  Halló, itt Borzontorz Apukája beszél, személyesen a kedves Mikuláshoz van szerencsém?.... Nagyon örülök!.... Nos, arról lenne szó.... –  És ha hiszitek, ha nem: Apa megbeszélte a Mikulással, hogy azon a karácsony éjjelen egy pár percre látogasson vissza (az Északi-sarkról) Borzontorzhoz egy kis meglepetés ajándékért.

    És lám csak: pár nap múlva, mikor a gyönyörűen feldíszített karácsonyfa tövében ücsörgő családot beragyogták a fa gyertyáinak, csillogó díszeinek fényei (úgy, hogy még az árnyékaik is színesen ficánkoló sokasággá változtak) ott lapult Borzontorz Mikulásnak szánt kicsi csomagja is. Egy szép fényes gesztenye, mogyoró, cukorka, egy szép rajz és más hasonló kincs lapult a piros zacskóban.

    Aznap Borzontorz különösen jóleső érzéssel feküdt le aludni, biztos volt benne, hogy éjjel eljön a Mikulás az ajándékért, hiszen Apával megbeszélték.

    Reggel Borzontorz álmos szemeit dörzsölgetve először szüleit látta meg: mogyorót eszegettek a reggelizőasztalnál.

    –  Jó reggelt, Borzontorz! Visszajött a Mikulás.

    Borzontorz soha nem örült még annyira annak, hogy nem lát semmit a karácsonyfa alatt, mint akkor.

    Ha netán kétkednétek a Mikulás létezésében, legyen eszetekben: akit szeretnek, az van!