Császár Mónika: Hó

        Messze-messze, ahol a fenyők az égig érnek és a hegyek hósipkát viselnek, él egy aprócska nép. Az erdő mélyén, galagonyabokrok tövében laknak, távol az emberek kíváncsi tekintetétől. Csak kevesen látták őket eddig: gyerekek, akik még hisznek a csodákban, és néhány felnőtt, akik mernek gyerekek lenni.
        A manók alig hüvelykujjnyi magasak, az arcuk teljesen egyforma, csupán a ruházatuk és hegyes süvegük alapján lehet őket megkülönböztetni. Mert az öltözékük szemet kápráztatóan színpompás: a hattyúfehértől kezdve a bronzvörösön át egészen az éjfeketéig valamennyi árnyalat felfedezhető a kézzel szőtt és hímzett kelméken. 
       Évszázadok óta ugyanazt a mesterséget űzik - hópelyheket készítenek. Tudományukat fondorlatos varázslattal védett odúban őrzik, a titok birtokába csak az arra hivatott manók juthatnak. Ők azok, akik a gondolataikból életre keltik a hókristályba zárt formákat, sosem egyformát, mindig tökéletest. Tudásuk apáról-fiúra száll. Hosszú évek gyakorlása után válhat egy manó a hópelyhek mesterévé, amikor már nem csak létrehozni tudja őket, hanem hóeséssé változtatni is. 
        Elképzelni sem lehet, hányféle hócsipke létezik: bonyolult, ágas-bogas mintás; ívelt-domború; szögletes; pontocskákból álló vagy épp tűvékony pálcikás. Az egészen apró pihék gondosan megformált lapocskái tündökölve verik vissza a fényt, csillámporosan terülnek a hóban sétáló emberek lába alá. De készülnek egészen hatalmas pelyhek is, melyek lustán libegve ereszkednek alá, jobbra-balra forgolódnak, táncra perdülnek a kerge szellővel. 
        Havazik. A porcukor-szerű vékony réteg lassan hízik, vastagszik, ölel. Egy pillanatra megtorpan, s gömbölyű lesz az élet. A hóesés hangfogó, misztikus pompája semmihez sem fogható - feledhetővé válik a valóság, és a tiszta csendben átléphetünk egy rejtett világba, ahol a csodák léteznek.
        Ilyenkor Isten is mosolyog.