Apáti Kovács Béla:

Madarak koncertje

      Marika nagyon szerette a madarakat. Amikor csak tehette, mindig adott nekik finom magokat. Télen édesapjával madáretetőt készíttetett, és kiakasztotta az ablakba.
      A madarak hamar megtanulták, hová kell menniük, ha éhesek, hol kapnak ennivalót. Sokszor annyian voltak, hogy egyszerre el sem fértek a madáretetőn. Ilyenkor a közeli fákon várakoztak, és amikor felszabadult egy hely, gyorsan odarepültek.
      Marika büszke volt a madaraira. Szerette nézni őket az ablaknál. Volt, akiket már a tolluk színéről ismert, és el is nevezte a kis tollas barátait.
      - Nézd csak édesanyám, ott van Csőrike - mondta édesanyjának az ablaknál állva.
      Ezt a kicsinyke madarat azért nevezte el Csőrikének, mert a madarak közül neki volt a legcsillogóbb csőre és már messziről fel lehetett ismerni.
       De volt, akit Ügyetlenkének hívott, mert a többiek mindig elnyomták és nem jutott az eleséghez, bármennyire is szeretett volna. Nem szabad megfeledkezni a Méltóságosúrról sem. Ez a madár, ha megjelent, mindig olyan előkelő volt, mint egy öreg méltóságos. Valóban mindenki tisztelte és utat engedtek uraságának.
       Marika legjobban a kicsi kékfejű cinkét szerette. El is nevezte Kéksapkásnak. Ő volt a legkíváncsibb a madarak közül. Nem múlott el nap, hogy ne nézett volna be az ablakon, mintha csak azt kérdezte volna: "Mi van odabent az üvegen túl?" Amikor Marikát meglátta kicsit megijedt és összerezzent, majd egy kis idő elteltével nekiállt csipegetni a madáreledelből.
      Mindennap újabb és újabb madarak érkeztek, végül már annyian voltak, hogy csak úgy zengett a csicsergésüktől a környék.
       A madarak megérezték a kislány szeretetét. Tanulás után, ha kiment Marika az udvarra, mintha a madarak ezt csipogták volna a fák kopasz ágain: "Itt jön a mi jótevőnk. Köszönjük meg neki a sok finomságot." 
      Ki tudja, mi lett volna a madarakkal Marika nélkül. Bizonyára sokat szenvedtek volna a hideg téli napokon.
       Már tavaszodott, és a közelgő kikeletről beszélt minden ember, tervezgették mit fognak tenni, ha melegen süt a Nap. A madarak is vidámabban csicseregtek az etetőnél. Még néhány hét és maguktól is találnak ennivalót az erdőben, mezőkön. De azért még szükségük volt a kislány segítségére.
      Egyik reggel Marika arra ébredt, hogy fáj a háta, és láza van. Nem bírt felkelni az ágyból. Szülei igen megijedtek, mert még nem látták ilyen rossz állapotban kislányukat.
      Azonnal orvost hívtak, aki megállapította, hogy Marikának súlyos tüdőgyulladása van. Haladéktalanul kórházba kell szállítani.
       - Mi lesz a madárkáimmal? - pityeregte el magát, amikor betették a mentőautóba. - Ki ad nekik enni? 
       Édesanyja megígérte, hogy amíg a kórházban lesz, majd ő eteti őket.
       Ez egy kicsit megnyugtatta a kislányt, de nem múlott el nap, hogy ne gondolt volna a kis kosztosaira.
       Nagyon súlyos volt a betegsége, az orvosok bármivel is próbálkoztak, Marika állapota nem javult, sőt egy idő elteltével, mintha rosszabbodott volna.
Mindenki nagyon aggódott a kislányért. Édesanyja minden pénzt megadott volna, csak hogy egészségesnek láthassa lányát. De még a legtapasztaltabb orvos is csak a fejét csóválta.
       A madarak is megérezték, hogy igen nagy a baj.
       Egyik délután összegyűltek a rügyező nagy tölgyfa ágain, és tanácskozni kezdtek.
      - Segítenünk kell Marikán - mondta a kicsi kékfejű cinke.
      - De hogyan segítsünk rajta? - kérdezte valaki a fa tetején. - Hiszen még a nagy tudású orvosok is tanácstalanok.
       A választ senki nem tudta. A madarak csak némán ültek az ágakon és törték a fejüket.
      Végül a vén bagoly apó oldotta meg a kérdést, azt javasolta, hogy minden madár repüljön a kórházhoz, és a kislány ablaka előtt rendezzenek neki hangversenyt. Ha Marika meghallja a dalukat, bizonyára jobban lesz.
      Mindenkinek tetszett az ötlet, és elfogadta a vén bagoly apó tanácsát.
       Másnap már kora reggel felkerekedtek, és a kórházhoz repültek.
Az ablak előtt éppen volt egy nagy fa, amire a madarak rá tudtak szállni és elkezdték a koncertet.
      A betegeket, ápolókat és orvosokat meglepte a madarak sokasága. Nem tudták elképzelni, hogy mit akarnak. Mindenki az ablakhoz tódult, csak szegény Marika feküdt mozdulatlanul az ágyban. Nem értette, hogy mi történt körülötte.
      Egy láthatatlan jelre a madarak énekelni kezdtek, de olyan szépen, hogy az embernek majd megszakadt a szíve a gyönyörűségtől. Aki csak nézte és hallgatta őket, könnybe lábadt a szeme. Talán a földkerekségen még sohasem volt ilyen szép madárkoncert.
       Marika eleinte oda se figyelt, de egyszer csak a madárcsicsergés ismerős lett számára. Már sokszor hallotta ezeket a hangokat. Nem csoda, hiszen a madarak mind a barátai voltak, akikkel nap mint nap találkozott az etetőnél.
       Mindjárt tudta, hogy madarai eljöttek hozzá látogatóba, mert bizonyára nagyon hiányzik nekik. "Meg kell gyógyulnom!" - gondolta Marika és minden erejével azon volt, hogy jobban legyen, minél előbb hazamehessen és találkozhasson a madarakkal.
      Egy-két nap elteltével az orvosok különös jelenségre lettek figyelmesek. Értetlenül álltak az eset előtt. Marika váratlanul jobban lett és gyógyulni kezdett, de olyan gyorsan, hogy hétvégén már haza is mehetett. Teljesen felépült. 
       - A modern orvostudomány csodákra képes - mondogatták az orvosok, csak egy idős doktor bácsi csóválta a fejét:
       - Kedves kollégák, nem az orvostudománynak köszönhető a kislány gyógyulása, hanem valami egészen másnak, amit szeretetnek hívnak.
       A fiatal kollégák csak mosolyogtak az öregen és ráhagyták, amit mondott.
       Marika első útja a madáretetőhöz vezetett, és friss magokat adott a madaraknak, akik segítettek a gyógyulásában azzal, hogy koncertet adtak a kórházi ablaka előtt.